Beszélgettünk egy jó barátommal, hogy hogy alakul az élet, hogy elég nehéz ebben a mai világban bármit is csinálni. Én persze löktem az idealista dumáimat, meg hogy akkor is menni kell és csinálni kell, ha esélytelennek látszik az ügy. Egyszer csak valahogy olyan kínos csend lett a beszélgetés közepén, és akkor azt mondta nekem, hogy Ő semmire sem képes, az egész élete kész katasztrófa. Hogy neki soha semmi nem sikerült, és különben is Béla még 16 éves korában megmondta, hogy nem viszi majd semmire. Most hogy eltelt pár év, úgy néz ki Bélának igaza lehet. Tényleg úgy lett ahogy mondta, semmire sem vitte.
- Tudod, Béla nagyon okos volt már akkor is. Az a tipus volt, akinek tényleg minden sikerült. És most is jól megy a sora. - mondta.
- Komolyan ennyire a szívedre vetted, amit pár éve egy Béla nevű faszi mondott Neked, hogy a mai napon is azt emlegeted, hogy igaza van? - kérdeztem.
- Én akkor felnéztem rá, mert mondom: Neki tényleg minden összejött. Ráadásul akkor mondta, amikor nekem megint nem sikerült valami nagyon fontos. Szóval igen, akkor az úgy megragadt bennem. - válaszolta.
És nekem akkor esett le előszőr, mennyire nem mindegy, hogy kinek mit mondunk, hogy kihez hogy szólunk, és milyen üzenettel engedjük útjára, miután elbúcsúzunk.
Nem ismerem Bélát. Nem tudom, miért mondott ilyet. Rossz szándékból? Csak úgy bele akart még rúgni egyet? Vagy épp ellenkezőleg, ösztönözni akarta így? Hátha így összeszedi magát? Akárhogy is, Béla biztosan nem gondolta, hogy olyan maradandó nyomot hagy, ami évek múltán is "kísért". Mindig amikor valami rossz dolog történt, Béla szavai ott lebegtek: "Nem viszed semmire az életben."
És az a baj, hogy ebből nehéz kilépni. Minden egyes csalódás vagy bukás után azzal nyugtázni a napot, hogy persze, hogy nem sikerült, hisz nekem nem sikerül semmi, aztán így menni tovább, letörve és így nekimenni újra a világnak minden egyes reggel...
Csoda, ha a végén tényleg nem jön össze semmi?
Hogy egy klasszikust idézzek:
"Béláim, gondolkodjunk!"
Az a baj, hogy az emlegetett Béla és társai ezt a postot biztosan nem olvassák majd el. És még ha el is olvassák, valószínűleg nem jut el az üzenet. Ha el is jut az üzenet, akkor is elintézik majd annyival, hogy én vagyok a hülye, mert ők nem ismernek mást csak a saját igazukat. Éppen ezért ezt most nem is a Bélának írom.
Ezt azoknak írom, akik találkoztak már Bélákkal, azoknak akik esetleg nap mint nap találkoznak Bélákkal és mindig ugyanazt kapják tőlük. Hogy miért írom? Hogy tudd, a Béláknak nincs igazuk. Hogy tudd, hogy amit Béla Neked mond, az nem Rólad, hanem Róla szól. Mert Béla csak a saját világában hisz, és képtelen elfogadni, hogy nem neki van igaza. Mert az tudod mit jelentene? Hogy Ő egy olyan világban élt eddig, ami hazugság. És Ő ettől nagyon-nagyon fél.
Bélát nem kell szeretned, de el kell fogadnod. Az hogy Ő olyan amilyen, az is épp úgy hosszú évek munkája, tapasztalása, mint eseteben. Csak épp más utat járt be. Ő nem feltétlenül rossz indulatú, sőt talán tényleg a jó szándék vezérli - ez Béla függő gondolom - de amit mondani akarok az az, hogy nem szabad, hogy Béla életét éld. Talán Ő ezt akarja, de Neked meg van a sajátod. Meg van a saját hited, és minden ostorcsapás ellenére, Te NEM az vagy akinek Béla gondol, és nem az történik veled, amit Béla mond. Te az vagy, aki vagy, és első sorban Tőled függ, hogy mit hozol ki az életből. Nem Bélától. Tőled.
/// Bocsánatot kérek a Béláktól, hogy velük példáloztam
