Gismo, a hős szörnyecske

Ez összetört, bassza meg!

2016. február 08. - Gismo8

 kepkivagas.PNG

Csak állok az ágyad mellett és nem értem az egészet.

Már egy ideje hazugságban élek. Éreztem, de azt kérted bízzak, így bíztam. Most pedig itt állok és csak fáj, mert úgy érzem, nem ezt érdemeltem. De nincs mit tenni - hiába minden - ha Te így döntöttél, akkor nekem is döntenem kell valahogy. Összeszedem a ruháimat, a tokjába teszem a régi gitáromat, amit azért hagytam itt Neked, hogy gyakorolj rajta.

Olyan ügyes voltál, de sajnos a lelkesedés alább maradt. Van ilyen. Az embernek ki kell próbálnia dolgokat, és aztán valami marad, valami megy. 
Én most megyek. Kár, hogy így kell mennem.
Kiveszek a nyomtatóból egy papírt, fogom az atlaszod és egy asztalon talált lila tollat, és kimegyek a mosdóba. A WC-re ülve írok Neked egy levelet, az hiszem utoljára. 
Szépet akarok írni Neked. 
Mert azt kérted bízzak és én bíztam.
Egész szép. Mármint a levél, külalakra, nem szokásom ilyen szépen írni. Mit ki nem hoz az emberből a fájdalom…
Közben fel-fel nézek és nem hiszem el az egészet. De nincs mit tenni, már látom, hogy nincs itt helyem. A levelet összehajtom, és ugyanoda teszem, ahol a múltkor az ajándékot is hagytam.  Akkor majdnem ráeresztetted a vizet, mert mindig olyan kis édesen kába vagy reggel.
Ideteszem a tükör elé, mert tudom, hogy milyen fontos Neked, hogy jól nézz ki.
Igaz, rám sosem hallgattál. Pedig, hányszor ígérted, hogy nem vasalod szét a hajad, bár tény, sosem én voltam az akinek igazán tetszeni akartál, ha bárki mással találkoztál, nekik mindig kicsípted magad, így én mindig azt éreztem, hogy nem vagyok olyan fontos, mint más.
Valahol elveszítettelek, és valószínűleg nem tudtam elég izgalmassá tenni a jelent, amikor velem voltál, mert mindig a múltról vagy másokról beszéltél, vagy másra figyeltél, ezért én úgy éreztem, hogy "itt és most" nem jó velem. 
Pedig én nem vágytam igazán sokra. Figyelem, törődés, őszinteség.
Igaz manapság ez a legnagyobb kincs az emberek között, szóval lehet, hogy mégis csak sokat akartam. 
De már mindegy.

Világít a nagy lámpa.
Leülök az ágy szélére és megsimogatom az arcod, elakarok köszönni, de Te megint elfordulsz, mint ahogy szoktad, igaz az arckifejezésed hamar visszatér ahhoz az édes állapothoz, amit reggel annyiszor figyeltem, míg aludtál. Szerettelek nézni. 
De most nem reagálsz és már nincs is kedvem felkelteni, most megtörtem.
Nincs más hátra: indulás.
A hátizsákom, az utazóm, a gitárom, meg egy zacskónyi darabokra tört szív. 
Tudom, nem szereted a romantikát, de bassza meg, ez akkor is összetört. 

Leoltom a lámpát. De előtte még egy fél, őszinte, fájó mosolyt megejtek irányodba.
Sóhaj…katt…a lámpa kialudt.
Nagy nehezen lekínzom magam a szűk lépcsőn, ügyelve, hogy a szüleid ne keljenek fel, nem tudom, hogy magyaráznám meg az egészet. Minden lépés lefele egy újabb tüske. Fáj, bassza meg és mivel éltem már át ilyet, egyelőre csak várom, hogy még jobban fájjon, tudom, hogy az jön.
Nappali ajtó. Bemegyek.
Basszus, anyud itt alszik. Csak fel ne keltsem. 
Kijövök és felveszem a bőrdzsekit, amit valójában azért vettem meg, mert tudtam, hogy tetszene Neked. Persze régen akartam már egyet, de ha Te nem vagy, tuti nem veszem meg. Mindegy már.
Itt a sál. Ezt nem vihetem el. Mindig Rád emlékeztetne. Nem tudnék továbblépni. Itt marad.
Kabát fel, cipő fel.
Kézben és vállon a hátizsákom, az utazóm, a gitárom, meg egy zacskónyi darabokra tört szív.
Tudom, nem szereted a romantikát, de bassza meg, ez akkor is összetört. 
A sál itt marad.

Lassan fordítom föld felé a kilincset, a cicád a lábamhoz dörgölőzik. Te is így bújtál még nem is olyan régen.
De az embernek ki kell próbálnia dolgokat, és aztán valami marad, valami megy. 
Én most megyek. Kár, hogy így kell mennem.

Ahogy a kapu felé megyek minden lépés egy újabb tövis. Fáj, bassza meg.
Nem szokásom szitkozódni, főleg magamban nem, innen tudom, hogy tényleg fáj. Nagyon.

Igazából megtehetném, hogy úgy teszek, mintha minden rendben lenne, de én már jó pár éve meguntam hazudni magamnak.
Kint vagyok az utcán, sétálok, hajnal 4 óra van. 
Írok egy sms-t anyudnak, annyira jó volt hozzám. Sok élményért vagyok hálás Nektek, kár, hogy most mind fáj. Hála és fájdalom. Szép.

Nyitva a non-stop.
Bemegyek, veszek egy Kőbányait és irány a Főtér. Ha jól emlékszem, kicsit több mint fél éve, épp egy Kőbányaira hívtalak meg. Ez volt az első közös pozitív élményünk, ott a fesztiválon. 
Tovább megyek, beugrom az OTP-be, hogy vegyek fel pénzt. Ahogy kijövök, megtetszenek a fények. Ügyes fotós vagy.
Erre gondolva én is kedvet kaptam, most. Nagy nehezen beállítom, beidőzítem a korlátok közé beszorított telefonomat, hogy a háttérben a Nagytemplom látszódjon, aztán úgy teszek, mint aki arra sétál. Fel akarom tenni instára, és látom, hogy mennyi kép készült tegnap és tegnap előtt. Boldognak tűnsz. Nem értem. Feltöltöm és megyek tovább.
A sarkon csak úgy poénbol adok Szabó Lőrincznek egy pacsit, biztos Ő is elég magányos és unatkozik itt ebben az örökkévaló pózban. Hideg a keze.

Az a pad jó lesz. Leülök, megszisszen a Kőbambi és előveszem a gitárt. Jó ideje nem volt behangolva. 
Mit játszak?

A Ditmas-t a Mumford and Sons-tól! Még emlékszem az akkordokra. Ezt együtt hallgattuk sokat. A kedvedért tanultam meg. Ó és mennyi tervem volt, hogy hogy foglak meglepni, ha tudnád...de már nem fogod tudni. Sajnálom azért. Imádtam, ahogy örültél a dolgoknak. Az apróknak is.

Mielőtt elkezdeném, egy kicsit nézek a semmibe.

Utáltad, ha ezt csináltam, és azt mondtam semmi baj. De sajnos én már egy ideje éreztem, hogy valami nem oké és lassan mennem kell. Igaz, arra nem gondoltam, hogy így fogok és hogy ezért. Mert azt kérted bízzak és én bíztam. Még tegnap is. Még pár órája is.

Közben arra gondolok, hogy talán szívtelen egy levelet ott hagyva tovább állnom, aztán dühömben annyit mondok magamban, hogy "a faszt". Én még tegnap is bíztam, mert kérted. Egyébként is, a levelet jó szándékkal írtam. Egyedül azt kérem benne, hogy ne keress, ami kemény lehet. De úgy gondolom ez így fair. Ha akkor nem érdekelt, hogy mi van velem, amikor ott voltam, utólag, már hagyjuk.

Korrektnek érzem.

Persze lehet, hogy ez csak a sértődött, sértett énem. Védem magam, mert fáj. Mert bíztam. Mert kérted.

A telefonomon behozom a Ditmas szövegét és eljátszom.

Neked.
Néha megállok, iszok pár korty Kőbambit és könnyes szemmel búcsúzom.

Tudom, hogy nem szereted a romantikát, de ez összetört bassza meg. 

Mindennek ellenére, nem feledem, hogy miért választottalak a Föld összes nője közül éppen Téged. Az én fájdalmam múlik majd, tudom, ezért búval a szívemben is minden jót kívánok Neked. Ezzel a dallal.
Én most megyek. Kár, hogy így kell mennem.

A bejegyzés trackback címe:

https://gismo8.blog.hu/api/trackback/id/tr678370436

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása