Én már szívesen meghalnék...
Dal a poszthoz:
Mint már írtam az előző posztban is, elsősorban saját megfontolásból vagyok egyedül. Időt kellett szakítanom arra, hogy megismerjem önmagam, hogy átrágjam az eddigi kapcsolataimat, és tanuljak belőlük, de a legfontosabb: hogy képes legyek egymagamban is arra, hogy boldogan éljek. Függetleníteni szerettem volna a boldogságom mindenkitől. Ehhez meg kellett ismerni magam, a miértjeimet, és be kellett vállalnom, hogy én olyan vagyok amilyen. Egy szó, mint száz: szembe kellett néznem lecsupaszított önnönmagammal.
Ez mind-mind sikerült is, úgy gondolom.
Erre azért volt szükség, mert azt láttam, hogy mindenki (igen, én is!) kapcsolatból kapcsolatba - csúnyán mondva - "vergődik", mert úgy érzi magát biztonságban. Pedig ilyenkor valójában az történik, hogy önbizalom és önbecsülés nélkül, majdhogynem ugyanott vagyunk, csak épp a facebook státuszunk változik kábé. Merthogy nincs annál rosszabb, ha nem hiszel magadban, mert amíg nem hiszel, nem szereted, és nem becsülöd magad, sosem fogod elhinni senkinek, hogy Ő így tesz és ennél kevesebb destruktívabb dolgot tudok elképzelni egy kapcsolatban. Ha úgy tetszik, ez a piramis alja, erre lehet építkezni, ha ez nincs meg, remegni fog az egész.
Ezért ez az első lépés, hogy mielőtt keressük a "tökéletes" párunkat. Tökéletes összhangba kell kerülnünk önmagunkkal, mert egy kapcsolatban, már sokkal nehezebben építhetjük ezt fel. (értsd: utóalapozni egy piramist, nem valami egyszerű :)) Ha ez meg van, akkor már lehet menni tovább.
Egyedül is lehetsz boldog és láthatod szépnek amit az élet ad...
Vegyük úgy, hogy a fenti dolog megvan, mehet a menet, most beszéljünk arról, hogy ismerhetjük fel "Őt". Tutira eleged van már Neked is a sokat hangoztatott, közhelyes belső értékes zagyvaságról, pedig hát nem véletlenül lett ez sem közhely.
Had meséljem el a saját példámat...azt, hogy 5 évvel ezelőtt 30 kilóval többel, tunyán, kövéren a lányok 90%-a nem állt velem szóba. Most 5 évvel később a helyzet megváltozott, nem is kicsit. Biztosan sokat változtam, de van, amit sokkal régebbről hoztam magammal minthogy érdekeltek volna a lányok, vagy a súlyom, vagy úgy egyáltalán bármi is. És ezek a dolgok a külsőmtől és koromtól függetlenül már életem végéig elkísérnek már, úgy érzem. Miért hoztam fel ezt?
Hagyjuk azt, hogy nem fontos a külcsín. Fontos, saját bőrömön tapasztalom. De! Ezt ne fogjuk fel úgy, hogy bűn. Így működünk, én is, nincs ezzel nagy baj. Nem tartom kizártnak, hogy genetikailag erre vagyunk kódolva, mindenesetre mélyen meghúzódó pszichológiai háttere biztos van (ideák, reklámipar, fogyasztói társadalom, tudod ez az egész manipulatív massza).
Szóval rendben, azt mondom, ezért ne vonjunk felelősségre senkit, se mást, se magunkat. Bújjunk ki alóla, ám legyen.
De az alól már úgy gondolom nem ér kibújni, ha azt nem fogjuk fel és fogadjuk el, hogy a szépség múlandó dolog, hogy amit látsz, az csak egy szépen megfestett kép, valami ami idővel, ha tetszik, ha nem: egyszerű emlékké válik majd.
Ami a lényeg, amire figyelnünk kell tehát: az időtálló értékek. Tudom, tényleg közhely, de igenis meg kell tanulnunk a rózsaszín felhő mögé nézni és nem belelátni és belemagyarázni minden szembejövő csinibabába/férfiállatba, hogy Ő az igazi, csak azért, mert már annyira akarjuk, hogy találkozzunk azzal akit már rég elképzeltünk magunk mellé. Hagynunk kell időt megismerni a másikat, és figyelni, nagyon jól figyelni. Figyelni, hogy vajon tényleg megvan-e benne, amire Neked szükséged van, ami Neked fontos. És ehhez idő is kell. Na meg emberismeret. De mindenekelőtt önmegtartóztatás. Fura, mi? Pedig az kell. Kicsit igenis vissza kell fognod magad,a vágyaid vezérelte fantáziád, és engedni a másiknak, hogy tetőtől talpig teljes valójában meg tudja mutatni ki is Ő igazából. Türelem.
És ez egy piszok nehéz feladat, de ha eddig eljutsz, és hagyod, hogy a vágyaidnál csak egy picit hangosabb legyen a valóság, sokkal nagyobb az esélye, hogy ami kialakul majd a következőkben, az egy szilárd, igazi dolog lesz, nem pedig egy illúzió, ami szép lassan szertefoszlik fájdalmat, kérdőjeleket és hatalmas űrt hagyva maga után.
Szóval tegyük fel, Te már rendben vagy magaddal. Tudod-e mit keresel a másikban? Mi az ami a számodra fontos? Szeresse a gyerekeket, a cicákat? Figyeljen oda környezetre? Legyen hűséges? Tisztelje az idősebbeket? Legyen vad az ágyban? (erős a kontraszt, mi? :) ) Élvezze az élet hangosan, vagy inkább legyen csendes, otthonülős? Legyen mindenkivel jóban vagy legyen csak egy szűk baráti köre?
Mi az ami Neked, mint a majdani kapcsolat koronázatlan királynője/vagy királyaként szimpatikus és elfogadható a kapcsolatban is? Tudod-e? Tisztában vagy-e vele?
Tessék, lehet megint gondolkozni. És ha úgy érzed, hogy ez mind baromság, mert, hogy nem ezen múlik, akkor majd a következő posztban elárulom, miért gondolom, hogy fontos ez a rész is, és hogy miért gondolom, hogy be kell vállalnunk - amellett, hogy elfogadjuk, hogy a másik felünknek is lesznek - hogy igenis vannak elvárásaink a másikkal szemben. Mert szerintem nem az a baj, hogy vannak dolgok, amik Neked fontosak. Az a baj, amikor magadnak és a másiknak is hazudsz annak érdekében, hogy tudjon működni a dolog. Biztosan tud majd működni csak egy a baj, hogy: csak egy ideig. Hazugság helyett vállald be magad, és emellett vállald be, hogy meg kell halnod kicsit.
Én már szívesen meghalnék, de csak, hogy születhessen egy új "én" valaki mellett, aki szintén kész egy kicsit meghalni. Mert egyedül is lehetsz boldog, de ha valaki mellett tudsz az lenni, aki szintén boldog melletted, na az már csoda. :)
