Nem kellene erről írnom, mert valójában semmi értelme. Ugyanakkor nagyon is írnom kell erről, mert van értelme. Piszok mérges vagyok magamra, mert csúnyán átvertek. Mesterien, mondhatni. Pedig engem nem olyan könnyű rászedni. Bár való igaz, jóhiszemű vagyok, és megelőlegezem a bizalmat, így természetes velejárója az, hogy néha megütöm a bokám. 

A Rózsa ezt mondta, amikor elutasította a Kis Herceg buráját:
"Két-három hernyót el kell tűrnöm, ha meg akarom ismerni a pillangókat."

A felelősség az enyém. Az én döntéseim nyomán adok másnak lehetőséget arra, hogy így, vagy úgy ártson nekem. 
Ha hagyom magam, hát lelkem rajta. 
De azért az embert piszkosul tudja bántani, amikor kihasználják, amikor átverik, amikor hülyének nézik.
Nem is tudom, hogy melyik bosszant jobban, hogy hagytam magam, vagy hogy volt aki ezt kihasználta.
Igaz, ezek "csak" érzelmek, ráadásul nem a jobbik fajtából, szóval a lehető leghamarabb megszabadulok tőlük, mert semmi szükségem nincs rájuk, hasztalanok.
Idővel átveszi helyüket a megbékülés. Melléjük társul majd egy defenzív magatartás, előbb szinte mindenkivel szemben, majd ez korlátozódik arra a személyre akinek a kellemetlen élményt, a csalódást köszönhetem. Így lesz bizalmasból idegen.

Idővel elszáll minden harag, és megértem, hogy egy ember olyan mértékű önzése, hogy a másikat bántsa, nem más, mint gyengeség, s rájövök nekem a könnyebb, aki csak húz egy következő strigulát a "csalódások" címszó mellé. Ezekből ugyanis úgyis annyit gyűjtünk életünk során, hogy tök felesleges számolgatni, hisz szinte biztosan több, mint amit megérdemlünk. Aztán öreg koromra ezen is csak nevetek majd, mint a többin, hisz akkor már tudom majd, vicc az élet. :)

Szóval nekem sem kell búra, továbbra sem. Bírom a hernyókat, amúgy. :)