Levél valakinek, aki valahol vár Ránk

Anyukám csodálatos Valentin napi mézesei, Többet itt találsz: Liza Mama Mézese

A posztot ihlette zene:

Szia!

Tudod, akárki akármit mond, fejtegethetjük a boldogság mibenlétét ezerféle módon és állíthatom akármennyire, hogy erős, magabiztos, vidám és boldog vagyok (egyébként tényleg :)), össze sem hasonlítható ez azzal a boldogsággal, amikor az életed örömeit van kivel megosztanod.
Ha van az a különleges személy az életedben, akivel megszűnik a Te és Én és felváltja a Ti, vagy esetemben a Mi. Hogy van valaki, akiért akár a legfáradtabb pillanatodban is képes vagy kabátot venni és gyalogolni órákat a hóviharban, még akkor is ha csak 5 percre láthatod. Mert abban az 5 percben egyetlen mosolya képes úgy felmelegíteni, hogy a visszautadon kimelegszel a csontig hatoló hideg ellenére is. Hogy van valaki, akiért azt mondod, nekem nem kell már az egész világ, hisz itt vagy nekem Te. Hogy minden porcikám remeg, ha csak arra gondolok, hogy az enyém vagy, és egyszerre lesz úrrá rajtam a bátorság és a félelem is.

A bátorság, mert azt érzem, ha Te itt vagy, akkor legyen bármilyen szar is a világ, görgessen bármit elénk a sors, nem lesz baj, mert számíthatunk egymásra. De ugyanakkor a félelem is itt van. A félelem, hogy valamilyen módon elveszíthetlek, hogy valamit elrontok, hogy valahogy akaratom ellenére is bántalak. És ez az egész ettől is szép és valójában igazán örülök, hogy félek, mert így mindig emlékezni fogok: vigyáznom kell Rád.

És persze remélem Te is félsz egy kicsit, nem kell nagyon, csak épp annyira, hogy tudjam én is fontos vagyok.

De nem csak az örömöm akarom megosztani Veled. Bánatom is. Mert a a legjobb barátomnak is téged tartalak. Kit ha nem Téged? Kivel lennék a legőszintébb és kiben bíznék meg 100%-ig, ha nem abban, akinek a kezébe adtam még dobogó szívemet? Másképp nem is adtam volna Neked. Lenne ennél nagyobb baromság, amit ember elkövethet?
Pedig elkövetjük sokszor, szinte mindannyiunk. De én már nem akarom többször.
De tudod,  minden bánat ellenére is, minden szabad pillanatomban azon lennék, hogy mosolyra bírjalak, mert a mosolyod a mellékhatás nélküli gyógyszer minden bajomra, s ha azonnal nem is segít, és minden fájdalmat és betegséget nem szüntet meg teljesen, míg kapok belőle, mindig lesz miért élnem.

Na, ez vagy nekem Te.

Tudod, azt olvastam egy amerikai pszichológus, Dorothy Tennov írásában, hogy a szerelem körülbelül két évig tart, utána vége. 2 év, kemény szavak. Hajthatatlan és igazán erős egy nő lehetett ez a Dorothy Tennov. De ahogy így elképzelem, félig robotnak látom. Félig élettelen élőnek. Biztosan biztonságban élt.

De nekem nem az adja a biztonságot, hogy megtudom mondani, hogy a szerelem véget ér, vagy hogy mikor ér véget, hanem az, hogy ha tényleg véget is ér, ahogy azt a nálam okosabb és realistább szakemberek állítják, én akkor is melletted maradok.
De a teljes igazság viszont az, hogy amennyire hajthatatlan lehetett Ms. Tennov, és a többi szakavatott, legalább annyira vagyok makacs én is. Mert írhatnak millió könyvet és még több esettanulmányt arról, hogy kinél mikor múlt el a tűz, ha mindet elolvasnám is mosolyogva raknám félre, amíg egy napon a halálos ágyamon nem olvasom el a saját esettanulmányomat saját magamról, amiben azt írom: "A szerelem bizony egy haszontalan vacak, ami csak arra jó, hogy egy bizonyos életszakaszodban évente egyszer februárban úgy tégy, mint akinek fontos a másik és rózsát veszel egy doboz bon-bon mellé, hogy lássa a világ, te mennyire csodás és figyelmes társ vagy."
De tudod, nem mostanában terveztem meghalni.
Képzeld, van egy kép, ami napok óta nem hagy nyugodni, és ezzel is zárnám a soraim, Boldog Valentin napot:

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.