Gismo, a hős szörnyecske

6 Levél a Boldogsághoz

Boldogság, ne gyere haza!

2014. január 31. - Gismo8


handwritten-letter.jpg

Az utóbbi 6 napban megjártam a poklot ezért az írásért. Még soha nem írtam ilyet. Olyan élménnyel gazdagodtam, mint azelőtt még soha. Köszönöm mindenkinek a megértést és hogy türelemmel viseltettetek felém, amíg megszületett.

Erre a műre írtam a összes levelet, ha közelebb szeretnél kerülni a hangulathoz, hallgasd olvasás közben:

1. levél

Kedves Boldogság!

Már nem kérem, hogy gyere haza! Régen énekelgettem Cserháti dalát, de már nem. Ha itthon ülök és nem vagy itt velem, az nem véletlen, annak nyilván oka van. Már nem akarom, hogy haza gyere. Pontosan tudom, hogy parancsra egyébként sem fogsz jönni, ez nálad nem makacsság és ego kérdése, egyszerűen nem így működsz. Sokat gondolkodtam a kettőnk dolgáról. Sokáig mérges voltam Rád, mert úgy gondoltam, megérdemelném, hogy velem légy, hisz mindig mindenben törekszem jónak lenni. Te meg önző mód ott repkedtél mindenki más feje felett, míg én csalódottan néztem Őket, ahogy veled fürdenek.
Piszok szarul esett. Nem voltam irigy, csak fájt.
Tudom, hogy sok a dolgod, és hogy hatalmas a teher a vállaidon, hogy sokszor csak kapkodod a fejed, hogy mikor hova menj, és kivel és mivel töltsd el az időd. Belőled csak egy van, és ennek a világnak  nagy szüksége van Rád, tudom.
Szóval kedves boldogság, ne gyere haza! Látod, hogy nem jó itt. Itt ez az asztali lámpa, ami olyan szomorú fényt ad, ez az üres asztal, amin csak néhány kacat van, ez a hideg ágy, ez a tömérdek olvasatlan könyv, meg itt ez a befejezetlen vers, amit nem írtam tovább, mert tudom, hogy fájó lesz a vége, hisz már az eleje is az. Itt van ez a mosatlan pohár is. Néha iszom belőle, de általában üres. Szóval, hidd el nekem, jobb, ha nem vagy itt, ne gyere haza. Itt minden olyan...szar.
De én már megszoktam, nekem ez az otthonom, és azt tanították ne legyek önző, így azt kívánom: menj és érezd jól magad.
Boldogság, már nem várlak haza.

Üdv,
Én

.
.
.

2. levél

Kedves Boldogság,

Mióta írtam Neked eltelt egy hét, napról napra szarabb. Kiment a lámpaégőm, most korom sötét van esténként. De nem mentem el venni új égőt, mert minek, látod...úgyis kiég. A sötétben levertem a poharat a szekrényről, tudod amiről meséltem, hogy mindig üres. Na most épp nem volt az, mert valahogy benne maradt a víz és megposhadt. Szóval most a szőnyegem bűzlik és minden csupa üvegszilánk, de nem sepertem fel, minek? Az már nem hozza vissza a poharat, a bűzzel meg együtt tudok élni pár napig. Úgyis olyan szar minden, mindegy már. De azért van jó is. Tudod volt a befejezetlen versem, aminek szomorú lett volna a vége. Sokszor járt a fejemben és hát arra gondoltam, hogy elég szar már így is minden, így összegyűrtem és a galacsint a szemetesben tornyosuló kupac tetejére dobtam, persze legurult róla...miért is sikerülne bármi is? Na mindegy, megszoktam már, nekem ez adatott.

Ne gyere haza, itt egyre rosszabb minden, de legalább a verset már összegyűrtem, attól megszabadultam.
Remélem jól vagy!
Üdv,

Én
U.I. a vers így szólt:

Rossz nélküled. Üres minden és hogy már fáj, úgy ordít a csend.
Sötét van. Bár úgysincs mit látnom, Elindulnék, de nincs hova, 
ez a négy fal pedig annyira ostoba.
Az élet olyan semmilyen mostanában, csak várom, hogy múljon,
A hideg leforráz, a meleg megfagyaszt, és hiába megyek:
nem haladok az úton.
Nem hiszek már... 


.
.
.
.
.


3. levél


Szia Boldogság!

Tudod, iszonyatosan bosszant, hogy válaszra sem méltatsz, az egy dolog, hogy nem jössz haza, megértem, hisz ahogy írtam...MINDEN SZAR itthon. Dehogy ennyire ne legyek fontos Neked...pedig régen mennyit nevettünk, mikor együtt voltunk. Mindegy. Ez az utolsó levelem. Soha ne gyere haza, már a nevedtől is rosszul vagyok, és ez a poshadt bűz csak rátesz egy lapáttal. Meg beleléptem egy szilánkba is, most még sánta is vagyok. Na, de ez többé nem a Te dolgod.

Üdv, 

Én

.
.
.
.
.
.

4. levél

Boldogság!

Gyűlöllek!!!

Én

.

.

.

.

.

.


5. levél

Drága Boldogság!

Hetek óta őrlöm magam. Elképzelhetetlenül szégyellem magam a leveleim miatt. Már arra sem emlékszem mit írtam Neked pontosan, de tudom, hogy bántottalak, mert fájt, hogy nem vagy már velem és hogy hazudtam. Neked is, de magamnak is!
Tagadtam, hogy szükségem van Rád. Pedig sosem bántottál. Soha egyetlen szóval sem, és most, hogy hetek óta itt ültem ebben a ketrecszerű szobában, most már tudom, hogy milyen az élet, amikor nem vagy itt.
Te teszed az életet valami többé, mint egyszerű létezés. Te teszed az életet csodává. Bolond voltam. Bolond mert, ezt az egészet magamnak csináltam. Sajnáltattam magam, közben pedig próbáltam elhitetni a világgal, hogy kemény vagyok és semmi szükségem Rád, Boldogság.
Mekkora baromság!
Kézben jársz a szenvedéllyel, az álmokkal, az új célokkal, a szerelemmel, inspirálsz engem és mindenkit. Te tartod mozgásban a világot. Mindenben ott vagy. Még a poshadt vízben és a szilánkokban is, ha azt akarom. Vagy a sebben a talpamon, ami már gyógyul, a megannyi olvasatlan könyvben, amik arra várnak, hogy új élményekkel gazdagítsanak, és ott vagy a sötétben is és a fényben is. Istenem, mennyire vak voltam.
Kérlek ne haragudj rám! De! Nem, még mindig nem akarom, hogy haza gyere. Boldogság! Ne gyere haza!
Van még egy kis dolgom.

Szívből örülök, már a tudatnak is, hogy létezel.

És bár fogalmam sincs, hogy haragszol-e, de ölellek:
Én

.
.
.
.
.


6. Levél

Drága, Kedves Boldogságom!

Képzeld, vettem egy új égőt, de most egy különlegeset, egy olyat, amelyik ha akarom, sokszínűn világít, ha akarom meleg fehér fényt ad, ha épp olvasni támad kedvem valamelyik könyvemből és nem félek már, hogy kiég, ha úgy lesz, majd szerzek másikat. Összesepertem végre a szilánkokat is, bár -tudom- nem hozza vissza a poharamat, de legalább már nem kell félnem, hogy újra megsérülök. Ja, igen! A talpamon a seb begyógyult, de maradt egy heg, és milyen érdekes: mosoly formája van, eddig észre sem vettem! Kiszellőztettem rendesen és kimostam a szőnyeget is, pedig tudod, hogy mennyire nem vagyok házias. De most a levegő is más a szobámban. Szép lassan díszbe öltöztetem a szívemet.
Sokat gondolkoztam Rajtad és rajtam: Rajtunk. Hogy hol is romlott el minden és miért is hagytál itt. 
Hiányzol. 
És azt kívánom bárcsak itt lennél, de Nem kérem, hogy gyere haza. Nem, még mindig nem. 
Ugyanis rájöttem, hogy nem akarok várni Rád és hogy nem a Te dolgod, hogy keress engem. Nem akarom, hogy azt érzed, ez a szoba a világunk, mert nem az. Most minden olyan más itthon, rendben van minden. Megszerettem. 
Ó és képzeld! Emlékszel még a versre, amit nem fejeztem be, mert szomorú vége lett volna?
Befejeztem azt is:

Rossz nélküled. Üres minden és hogy már fáj, úgy ordít a csend.
Sötét van. Bár úgysincs mit látnom, Elindulnék, de nincs hova, 
ez a négy fal pedig annyira ostoba.
Az élet olyan semmilyen mostanában, csak várom, hogy múljon.
A hideg leforráz, a meleg megfagyaszt, és hiába megyek:
nem haladok az úton.
Nem De hiszek már újra. Hiszem, hogy mégis itt vagy.
Hogy nem kell léteznem nélküled,
mert jössz velem, bárhova is megyek,
És hogyha vigyázok Rád mindig és őrzöm a tüzet, mely épp csak a megfagyástól véd,
Szorosan bújsz majd hozzám, s örökké enyém maradsz, s én pedig a Tiéd.


Őszinte leszek veled, összepakoltam egy hátizsákra való cuccot, mert döntöttem. Most hogy rendben van itthon minden, tiszta és megújult szívvel vágok neki az útnak, hogy megkeresselek. 

Boldogságom, ne gyere haza. Tudom, hogy csak meg kell mozdulnom irányodba, hogy megtaláljalak. 
És lám, itt ülök, még be sem fejeztem a levelem, bal kezemben már a hátizsák, a szívem élettel teli, az arcomra mosoly ült, mert már érzem, hogy kezed a vállamon.
Boldogság, ne gyere haza!

Hisz már itthon vagy.
Velem.

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://gismo8.blog.hu/api/trackback/id/tr695784479

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása