9 történés 2016-ban, ami megváltoztatta az életem

2016. december 31. - Gismo8


Ez biztos így van. Az utolsó posztom dátumozása szerint ugyanis júliusban írtam utoljára a blogomra és ez bizony nem véletlen.
2016-ban annyi minden történt velem, hogy alig győztem kapkodni a fejem, de azt hiszem jól vettem az akadályokat. Úgy érzem, egyre jobban megy a változáskezelés és egyre stresszmentesebben élek. Ha valami nem jó, igyekszem változtatni. Ha ez nem segít, akkor nemes egyszerűséggel elengedem a dolgot. A 2016-os évem talán az egyik legjobb volt egész életemben, mert tényleg meghatározó dolgok történtek velem. 

never_fade.png

Pontokba szedve a legfontosabb momentumok 2016ban

1. Megcsaltak, így hát rövidre zártam egy kapcsolatot 

Nálam egy kapcsolat a kölcsönös megbecsülésen alapszik, klisé, de fontos a  bizalom, hogy tudjam, ha baj van számíthatok a másikra és vica versa. A megcsalás alapvetően egy elég elterjedt kapcsolatgyilkos. Én úgy vagyok vele, hogy mindenki hibázhat, de ez, abban a formában, ahogy történt, nem fér bele. Így hát gondolkodás nélkül vitorlát bontottam. Tartozom magamnak annyival, hogy nem nyelek le egy ilyet, tudván, hogy igyekszem jó társ lenni a kapcsolataimban. Persze nem vagyok tökéletes, sőt baromi nehéz lehet velem, de akkor sem ez a jó út ugye? :)

2. Felmondtam a munkahelyemen és fejest ugrottam az ismeretlenbe

Nagyon nehéz dolog, amikor szereted (-néd) amit csinálsz, de újra és újra olyan dolgokba ütközöl, amik elveszik a kedved az egésztől. Lehet hogy túl önérzetes vagyok, a munka az munka, tudom, de nem gépek vagyunk és egymást is meg kell becsülnünk. Főleg a mai világban, az önmegvalósító Y (én is Y vagyok) és utánunk jövő (Z) generációkkal. Ma már egy vezető szerintem nem engedheti meg magának, hogy rosszul bánjon az embereivel, hogy megalázza és hülyének nézze őket. Paradigmaváltás van a munkaerőpiacon is, csókolom!
A munkatársaim nagyon hiányoznak mái napig, rettenetesen jó szakembereknek és jó embereknek tartom őket, innen is a legjobbakat kívánom nekik az Új Évre!

3. Találkoztam Vele

Hagytam időt magamnak kipihenni az előző csalódást, nem menekültem másik kapcsolatba és nem kerestem görcsösen az igazit. Erre külön büszke vagyok, mert régen kapcsolatfüggő voltam. Aztán egy érdekes Instagram "találkozás" alkalmával megismerkedtem valakivel, akivel mái napig boldog vagyok. Igazán  nem tudom, hogy szeretné-e, ha írnék Róla. De annyit had súgjak meg, hogy végtelenül szerencsésnek érzem magam, hogy a párja lehetek, és minden arra mutat, hogy csodálatos életünk lesz együtt. Ha vallásos lennék, most mondanék egy "Ámen"-t! :) Imááááááááádom :))))

4. Véget vetettem egy 10 éves rémálomnak 

Erről sokan nem tudtak, de szüleim elveszítették egy élet munkáját, az otthonunkat, és az utóbbi 10 évünk erre ment rá, hogy újra egyenesbe hozzuk az életüket. Akik tudtak róla, mindig mellettem álltak, Az ITSH-s kollégáim, a barátaim és még egyszer szeretném Nekik megköszönni, hogy a nehéz időkben ott voltak nekem és tartották Bennem a lelket. A szüleimmel Karácsonykor már az új otthonunkban ünnepeltünk. Én kicsit el is sírtam magam, mert annyira vártam már hogy úgy legyünk együtt, hogy nyugalom van, és nem kell félnünk attól, mit hoz a holnap.
Erről bővebben itt olvashatsz.

5. Összeköltöztem Vele

Egy tök érdekes tapasztalás az együttélés, úgy érzem mindketten szeretjük és élvezzük, de persze csak a magam nevében beszélhetek. Aki ismer az tudja, hogy rettenetesen trehány vagyok. De az Ő kedvéért igyekszem azért magamhoz mérten rendet tartani. Még van mit gyakorolnom. :D

6. Majdnem feloszlott miattam a Debreceni Hősök

Nem keresek kifogásokat, amit 2014-ben elindítottunk majdnem rá ment arra, hogy az új otthon kialakításával és a szerelemmel voltam elfoglalva. De végül nem így lett. 
A Debreceni Hősöket azzal a céllal indítottam el, hogy megmutassam, bárki lehet hős, bárki szebbé teheti a világot és úgy érzem ez sikerült is. De kudarcot vallottam abban, hogy ezt a személyemtől függetlenítsem. Pedig fontos lenne, hogy nélkülem is működjön a dolog, ha én éppen elfoglalt vagyok vagy az életem legboldogabb hónapjait élem meg és 100%-an meg akarom élni azokat a pillanatokat.
Sokat gondolkoztam, hogy hol húzódik meg az én felelősségem. Egyfelől, felelős vagyok azért, amit elkezdtem, másfelől mivel semmilyen olyan hasznom nem származik belőle, ami más számára nem elérhető ha hősködik, így nem is vagyok "felelőssebb", mint bárki más. Na, ezzel nyugtatgattam magam. :) Mindkét érvelés helytálló. Én azért elég rendesen felelősnek érzem magam. 
Azt hiszem, bocsánat kéréssel tartozom azoknak, akik csalódtak Bennem. És nem azért, mert nekem más volt a fontos, mert mindig mindenkinek azt mondom a Hősök körein belül is: "Előbb a saját Életed!", hanem azért mert talán nem volt megfelelő az előkészítés és a kommunikáció részemről.
De nem oszlottunk fel és nyugi, a történetnek még nincs vége... ;)

7. Megtanultam elfogadni a segítséget

A 2016-os új évi fogadalmam az volt, hogy megtanulom elfogadni a segítséget. Előtte évekig nehezemre esett és rettenetesen rosszul éreztem magam, mert mindig úgy éreztem, mindent egyedül kell megoldanom. De ez megváltozott, sőt, tovább is mentem, már én ismertem segítséget kérni. A szüleim házának felújításnál így segédkezett több mint 20 barátom, akiknek ezúton is még egyszer köszönöm a rengeteg segítséget. :)

8. Híztam vagy 10 kilót :D

Ilyen ez a boldogság. Nem keresek kifogást. Tegnap úgy fogalmaztam meg, hogy jól esett kicsit elengedni magam és pont. De ennek már lassan vége is, már hergelem magam, hogy visszahozzam az "izomgyurkát" (nyugi, ebben van egy nagy adag önirónia, mert sose voltam és nem is igen leszek igazán izmos) Lényeg a lényeg: ernyedt testem felemelve megyek, edzek. 

9. Befejeztem az írást

Nem véletlenül. Dárga anyóspalántám - mert olvasta a blogom - mindig kérdezi: "Nem írtál még mindig?" És tényleg, Július óta nem írtam. A héten meséltem az egyik barátomnak, hogy most az intimitás időszakát élem. Arra volt szükségem, hogy most ne a világba kiáltva éljek, hanem kicsit "magamban". Főleg a családom és a kedvesem voltak a középpontban, semmi világ megváltás, csak az új örömök megélése. Pedig rengeteg dolog történt velem. Az ember folyamatosan változik, én pedig igyekszem az olyan dolgokat, amik örömet okoznak, írás, zenélés, stb. nem erőltetni, ha van kedvem, csinálom, ha nem, pedig nem...elég sok kötelezettséget a varr nyakunkba a világ, nem akarok magamnak saját "muszáj"-okat és "kell"-eket kreálni. 

A blogommal kapcsolatban is döntöttem: ez az utolsó írás, amit itt olvashatsz. Köszönöm, ha eddig követtél és örülök, ha találtál magadnak valami jót! Jó volt, szép volt, köszönöm, ennyi. :) 

 

Boldog Új Évet Kívánok Neked és Szeretteidnek! :)
Érd el az álmaid, kívéve egyet! (az visz majd tovább) :)

A rémálom véget ért…

A rémálom véget ért…

Körülbelül 10 évvel ezelőtt történt a gimis gombavatómon (nálunk így hívták a szalagavatót), hogy az előadás után a szüleimtől kaptam 5000 Forintot az esti bulira. Sosem felejtem el, milyen rosszul esett, hogy pénzt kértem tőlük akkor. Mert akkor már tudtam, hogy nagy a baj.

Sosem lehetek elég hálás, hogy csodálatos szülők neveltek fel, szeretetben. Ők azok, akik mindig mindenben mellettem álltak, bíztattak és hittek bennem akkor is, amikor én nem. Boldog vagyok, hogy a rengeteg jóból, amit kaptam, most egy kicsit vissza tudok adni Nekik.

Életem talán legfontosabb írása ez.

Egy olyan rémálomnak vetettünk véget, amely ebben az országban sokakat érint sajnos. Tizenakárhány éve, még aktív éveikben a szüleim vállalkozni kezdtek, de tőke híján hitelből kezdték felépíteni a saját kis birodalmukat. Hitelt vettek fel a házunkra is, mert hittek magukban. Aztán jött a válság, elszálltak a törlesztők, és hamarosan azzal találták szembe magukat, amivel olyan sokan: nem tudták fizetni a részleteket. Újabb és újabb hiteleket vettek fel, közben előlem igyekeztek eltitkolni, hogy mekkora a baj, hogy óvjanak, és nyugodtan folytathassam a tanulmányaimat.
De sajnos a helyzet nem javult.

Az egyetemen az alapszakot elvégeztem, de mesterre már nem tudtam menni, mert tudtam, hogy most már be kell segítenem, különben még nagyobb lesz a baj. Emlékszem, ahogy újra és újra összegyűjtöttem egy régi Honda Civicre valót, ami gyerekkori álmom volt, aztán újra és újra odaadtam az összegyűjtött pénzt, hogy ha ideiglenesen is, de kicsit jobb legyen a helyzet.

Ez ment 3 évig. Megtanultam spórolni, mindig csak kis szobát béreltem magamnak, használt ruhákban jártam, nem költöttem helyi bérletre, és emlékszem mindent addig hordtam, amíg szinte már szétfoszlott rajtam. Azért hogy a fizetésem legalább felét mindig haza tudjam adni.

De ez sem volt elég. 3 év után szinte ugyanott tartottunk, ahol 3 évvel azelőtt. Nagyon ki voltam bukva, igazságtalannak éreztem, és kilátástalannak a helyzetünket. Ekkor fordultam először segítségért. Nem pénzt kértem, hanem tanácsot. Emlékszem egy szombat délután telefonon keresztül nyugtatgatott SA, aki azóta is az egyik legjobb barátom, hogy minden rendben lesz, és hogy változtassunk.

Ott fordult meg minden. Új stratégiát dolgoztunk ki, közösen. A hiteleket nem fizettük tovább, helyette én elkezdtem gyűjteni. Gyűjteni egy új életre. Nekik. Nekik, akiknek annyi mindent köszönhetek.

Nehéz volt.

Azóta eltelt majdnem 4 év, és a szorgos munkánk eredménye, hogy múlt hét kedden a rémálmunkat tündérmesévé változtattuk. A 4 év alatt sikerült annyi pénzt gyűjtenünk, tisztességes, és sokszor kemény munkával, hogy zsebből, hitel nélkül tudtam venni egy házat, ahova a szüleim átköltözhetnek a mostani otthonunkból.

Hosszú idő óta most előszőr vannak biztonságban. Nem kell többet attól félnünk, hogy fedél nélkül maradunk, most egy új élet kezdődik. VÉGRE!

Most kicsit a könnyeimmel küzdve írom a sorokat, még talán most sem hiszem el, hogy sikerült. Csak nézem a képeken Őket, és hihetetlenül büszke vagyok Rájuk.

Mert a történet igazi hősei Ők, nem én. Akik korukat meghazudtolva minden nap tettek azért, hogy sikerüljön. Hogy az időközben méhésszé lett édesapám, 70-en túl, egy szívműtét után, sokszor aludt kocsiban az erdő mellett, hogy a méheinket biztonságban tudja. Hogy édesanyám közben igazi mézes díszítő művésszé fejlődött, és jövőre már saját vállalkozásként viszi majd tovább a Liza Mam Mézesét. Mindezt úgy, hogy ezelőtt már ledolgoztak egy fél életet és hirtelen azzal találták szembe magukat, hogy nincs semmijük. Mégis felálltak és készek voltak újrakezdeni mindent.

Én időközben rengeteget tanultam a valódi értékekről. Megtanultam mit jelent a lemondás, mit jelent felelősséget vállalni, és megtanultam megbecsülni, amim van. Ha visszanézek az elmúlt 10 évre, már nem bánom az egészet. Az átdidergett téli éjszakákat pulóverben és két takaró alatt, az elmaradt nyaralásokat, még azt sem, hogy nem lett Honda Civicem.

Cserébe megtanultam mi az igazán fontos…

…hogy ott legyünk egymásnak. Hogy együtt küzdjünk, egymást segítve, egymásnak hitet adva.

Hogy mi lesz a régi otthonunk sorsa? Nem tudom. Nem is érdekel. Itt nőttem fel, a szüleimet is és engem is millió emlék köt ide. Ehhez az ágyhoz is, amiből most ezeket a sorokat írom. De épp ennyi is. Rengeteg emlék, ami akkor is megmarad, ha nem itt élünk majd. Most már sokkal jobban érdekel a jövő, ami rengeteg új emléket tartogat még a számunkra. Az új otthonunk persze komoly felújításra vár, de épp ez teszi majd igazán a miénkké. Már alig várom, hogy nekieshessek a teendőknek.

Miért írom le ezt?

Egy nehéz országban élünk, ahol nagyon sok minden nincs kimondva, csak mert félünk, hogy más mit gondol rólunk, vagy egyszerűen csak szégyelljük a nehézségeinket. Szeretném, ha ez változna. Mert nem az anyagi helyzetünktől leszünk értékes emberek. Sosem érdekelt és ezután sem fog, hogy kinek mennyi pénze vagy, nem ebben mérik az embert. Ezt jó lenne mindenkinek tudatosítania.

anyuek.jpg

Nézzétek a szüleim mosolyát. Ahogy ott állnak az új élet kapujában. Adjon hitet a mosolyuk mindazoknak, akik reménytelennek érzik a helyzetüket. Túl sok család ment már tönkre, túl sokan hagyták itt a szeretteiket, mert nem láttak más kiutat. És tudom, hogy a mi történetünk közvetlenül nem segít másokon, de talán néhány embernek hitet ad. A saját példámból tudom, hogy néha épp ennyi kell: hogy higgyünk abban, hogy meg tudjuk csinálni.

10 év.

Vége.

Jön az ÚJ. :)

Köszönöm minden barátomnak a támogatást, nélkületek talán soha nem sikerült volna. Rengeteget jelentett, hogy a nehéz pillanatokban ott voltatok nekem.

Anyu, Apu: Büszke vagyok Rátok! Köszönöm, hogy vagytok és megyünk tovább a többi álmunk után!

 

 

Az Emberek Körülötted

Ez lehet egy kicsit keményebb írás lesz és nem fog mindenkinek tetszeni. De nem is igazán ez a célja, hogy boldog, boldogtalan velem bólogasson.

Nagyon tudatos vagyok az engem körülvevő emberek megválogatásával kapcsolatban. Azért vagyok ilyen, mert pontosan tudom, hogy milyen nagy hatással vagyunk egymásra mi emberek.
Szokták mondani, hogy „Annak az 5 embernek vagy az átlaga, akikkel a legtöbb időt töltöd”, ezzel szoros összefüggésben van az a fajta konformitás, aminek hatására hajlamosak vagyunk követni a bennünket körülvevő embereket. Ha belegondolsz ez teljesen normális.

Nem tudom miért ezt a képet választottam a poszthoz, annyira nem releváns, de megtetszett. :)


Egy csipet pszichológia, hogy ez nem csak baráti körben működik:

MI történik a videóban? Egy csapat színész beszáll egy-egy ember után a liftbe, majd fejjel a falnak fordulnak, a lift ajtajának háttal. A videóban jól látszik, hogy van aki azonnal beadja a derekát, van aki szépen lassan törik meg és fordít ő maga is hátat. Ha Te úgy gondolod, Te tuti nem dőlnél be, hát lelked rajta, de jó ha tudod, hogy az emberek több mint fele igen, és itt teljesen idegen emberek rád gyakorolt befolyásáról beszélünk, nem olyanokról, akikkel több közös emlék, esetleg érzelmi szál köt össze.
Lényeg a lényeg befolyásolhatók vagyunk, hogy mennyire, csak annak a mértéke kérdés, de nem tehetünk úgy, mintha a minket körülvevő emberek nem lennének ránk nagy hatással.

Én nem tartom magam kivételnek, ezért nagyon figyelek arra, hogy kiket engedek magamhoz közel, de nem úgy válogatom magam köré az embereket, hogy mindig mindenki azt mondja, amit hallani akarok, vagy ami nekem jól esik.

Az életemből 3 évet arra szántam, hogy rátaláljak önmagamra. Magányról beszélek. Elutasítottam minden lány közeledését, mert tudtam magamról, hogy társfüggő voltam, és elegem lett abból, hogy a boldogságom egy másik ember tetteitől függ. Megszenvedtem, de ma már szeretem magam, és becsülöm azt, aki vagyok. Sokszor a barátaim közeledését is elutasítottam, mert úgy éreztem, ez most a saját harcom, magammal. A legtöbb munkát abba fektettem, hogy az általam gyerekkorom óta becsben tartott elvek szerint éljek, ami ebben a mai világban piszok nehéz volt, de mái napig tartom őket.
Mit értem el vele? Nagyon sok dolog, ami régebben fájdalmat okozott volna, most egyszerűen lepattan. De! Nem vagyok sebezhetetlen, és asszem nem is leszek soha. Még mindig belesétálok egy-egy csapdába és én is csalódok, mint bárki más. De már gyorsabban gyógyulok. És amit még megértettem: hogy nincs szükségem igazán senkire, hogy boldog legyek. De persze továbbra is tartom, hogy valakivel együtt leszek csak igazán boldog, de ez egy másik blogposzt alapja. :)

A fenti bekezdés azért fontos, mert már többé kevésbé tudom milyen vagyok és mi okoz nekem örömet. HOgy ezt meg tudjam őrízni, észnél kell lennem azzal kapcsolatban, hogy milyen társaságban töltöm az időm nagy részét. Ezért is kell megválogatnom, hogy kik vesznek körül. De a dolog két oldalú, mert nem csak azt veszem számba, hogy az illető mit hoz az én életembe, hanem azt is, hogy én mit viszek az övébe.
Miért? Nos, én alapjában véve mindenkinek a legjobbat kívánom, s ha tudok, segítek amiben csak tudok, de ma már azt is látom, hogy néha a legnagyobb segítség, ha nem segítesz. Ez jó hülyén hangzik, pedig így van. Megtanultam, hogy senkit nem lehet megmenteni, és nem is ez a cél. Azt kell elérni, hogy Ő mentse meg saját magát, mert ha ez sikerül, onnantól kezdve megváltozik az élete, és sokkal inkább a kezében érzi majd az irányítást. Nem függ majd mások segítségétől, ahogy ma már én sem teszem.

Na, de hogy most ekkora bevezető után végre ténylegesen le is írjam, hogy milyen szisztéma szerint válogatom magam köré az embereket.

Először is szükségem van különféle impulzusokra. A legjobb barátaim között vannak, szerények, magabiztosak, itt-ott még nagyképűek is. Van aki szociálisan érzékeny, van aki sikeres üzletember, vannak autokraták és szolgalelkűek. Vannak lusták és trehányak, és vannak élenjáró törekvők. Vannak bátrak, és vannak félősek, vannak hívők és ateisták. Gazdagok és szegények. Optimisták és pesszimisták. Mindenfélék.

Így tudok én is megérteni és megérezni mindenféle dolgot, így tudok én is mindig sokszínű lenni. Ha megnézed ez még nem igazán szűr le semmit, a tudatosság tehát nem is feltétlenül a fenti sorokban bújik meg, mert úgy gondolom, mindenki hozzám tud tenni valahogy. A tudatosság ott jön a képbe, hogy kit milyen közel engedek, és ki az akit nemes egyszerűséggel kizárok az életemből.

A kritikusaimat nagyon becsülöm, mert kevesen vannak. Talán azért mert kedves vagyok és nehéz az embereknek őszintén odamondogatósnak lenni irányomba. Pedig lehet, sőt kell. Mondjuk nem mindegy, hogy hogy teszik. Azt például nem szeretem, ha valaki megmondja hogy szerinte hogyan kellene élnem, vagy csinálni a dolgaimat. De ha valaki elmondja, hogy szerinte mit csinálhatnék, vagy hogy Ő mit csinálna a helyemben az teljesen rendben van. Ellenkező esetben lepereg rólam, mert inkább az irányítási szándékot érzem, mint a segítőszándékot, kritikát.

Szóval kritikusok, jöhettek. Mondjuk sokat nem ígérhetek, makacs vagyok mint az öszvér, és határozott elképzeléseim vannak arról, hogyan kellene a világnak működnie (mindamelett azért nagyjából azt is látom, hogyan működik) De ettől még ostromoljanak csak! Kell a plusz impulzus.

Vannak akiket közel engedek, de nem túl közel: a társfüggők, a nárcisztikusok, az energiavámpírok. A társfüggők, akik esetlegesen túlzásokba esnek gesztusaikkal, rájuk én magam jelentek nagy veszélyt, ezért tartom a távolságot. Előfordul, hogy el is lökök egy-egy embert magamtól, se szó se beszéd, de általában azért jelzek és adok instrukciót, hogy van valahol egy határ, amit azért nem lépünk át, hogy egészséges maradjon hosszú távon is kapcsolatunk. A nárcisztikusokkal már túl sok gondom volt egyszerűen, így őket is szeretem tisztes távolban tartani magamtól. Pedig sok ilyen jegyet mutatok én magam is, ezért velem is érdemes vigyázni, szoktam is jelezni ezt is. :)
Az energiavámpírokra meg egyszerűen nincs felesleges energiám, sokszor magamra sincs elég, nemhogy másra. :)

A tiltó listások:
A másokon taposók. Az agresszívek. A nagydumás senkiháziak. Akikből hiányzik a tisztelet. A hazugok.

Jó-jó persze mindenki hazudik, ezt már Dr. House is megmondta, ez alól én sem vagyok kivétel. Inkább az a kérdés, hogy ki miért hazudik? Csak a saját bőrét menti, vagy valaki másét?  A második még majdnem oké is. De nem mindegy, hogy miben hazudunk. Nem mindegy, hogy hogyan. Alapjában véve a hazugság és a tiszteletlenség mértéke a meghatározó. Tök érdekes, mert nem vagyok haragtartó. A hazugok büntetése nem az, hogy nem hisznek nekik, hanem hogy ők sosem fognak senkinek. Ez nekem épp elég elégtétel. Szóval, ha valaki csúnyán átver pár nap múlva már nem is haragszom, de nagyon messze kerül a belsőbb köreimtől az illető.

Gyerekkoromban egy ceruza hegye beletört a tenyerembe, nem emlékszem hogyan, hogy elbénáztam, vagy verekedtem valakivel, de egy ceruzahegy került a tenyerembe, ez biztos. A seb beforrt hamar, de a bőr alatt még évekig látszódott a grafithegy. Így vagyok a hazug emberekkel is. Én mindenkinek megelőlegezem a bizalmat valamilyen szinten, de ha valaki átver, onnantól kezdve, mint az elefánt, nem felejtek.
És őszintén, kinek van szüksége olyan hazug emberekre a köreiben, akik nem becsülik és tisztelik annyira, hogy ne vágják át Őket át a palánkon csúnyán?
Szerintem senkinek. Nekem sem.
A bizalom az engem körülvevő csodaember-tömeg alapja. Szeretem, tisztelem és nagyra becsülöm azokat az embereket, akik körbe vesznek. Ennek felét sem várom el. De ahogy a medve, a bizalom sem játék.

Miért akartam ezt leírni? Azon gondolkodtam, hogy mi lenne, ha többen csinálnák így? Vajon boldogabbak lennének az emberek, ha megtanulnák, hogy nem kell ragaszkodniuk olyan emberekhez az életükben, akik többet ártanak nekik, mintha nem lennének? A másik oldalon állók, akik csak egy-egy esélyt kapnak arra, hogy akár agresszív tetteikkel, akár hazugságaik mentén végleges elutasítást kapnak, vajon átgondolnák-e mit tettek és változtatnának-e, ha minden emberről így pattannának le? Talán. Nem tudom. Ez már tényleg utópia, ahol mindenki azt kapja, amit megérdemel, és mindenki becsüli magát legalább annyira, hogy tudja, értékesebb bármilyen önzés okozta fájdalomnál. :)

Érezni, Szégyen Nélkül

letoltes.jpg
Szarban van a világ. Még én, aki mindenben látom a jót,én is azt mondom. Mindenki álarcokat vesz fel, eljátszuk az erőset, eljátszuk, hogy minden rendben. Látszat életeket élünk, látszat kapcsolatokkal. És ez baromira nem jó így. Nem is ismerjük a másikat. Aztán csodálkozunk, hogy annyiszor kell csalódnunk.

A legutóbbi posztomra, amelyben az életem talán legnagyobb csalódását követő történéseket írtam le, rengeteg visszajelzést kaptam, és hát az az igazság, hogy nem mindenki értette a tényleges motivációm, hogy miért is tettem ennyire közre a fájdalmam. Ezt szeretném tisztába tenni kicsit.

Az emberek ugye különböznek, rengeteg személyiség teszt létezik annak beazonosítására, hogy ki miben jeleskedik, miben leli örömét, mi hajtja stb. Ezek természetesen sosem lehetnek 100%-ig pontosak, de nem is kell annak lenniük. Viszont rengeteget segít saját magunk és egymás megértésében. Van négy alap személyiségtípus: szangvinikus, kolerikus, melankólikus és flegmatikus. Én elsős sorban kolerikus és szangvinikus jellemvonásokkal operálok, némi melankólikus és flegmatikus . Ha valaki kíváncsi, hogy ez mit jelent pontosan, itt olvasható róla több, érdekes lehet magad besorolni, egy apró lépés saját magad megismerése felé.
Aztán vannak ennél sokkal részletesebb tesztek és besorolások is, mint az MBTI 16 személyiség típusba besoroló tesztje (egyébként asszem Jungi alapokra épít, de most hagyjuk a szakirodalmat)
Én a 16-os besorolásban én a "Bajnok" kategóriába kerülök (amúgy Robin Williams és Robert Downey Jr. is "Bajnok eszerint a besorolás szerint:):

"A Bajnok tipológiával rendelkező emberek, ők nagyjából az emberiség 5 százalékát teszik ki, fáradhatatlan harcosai a tökéletességnek, a szeretetnek, a hitelességnek és a rögtönzésnek, csak azért, hogy az emberek minél inkább önmaguk lehessenek[...] Őszintén örülnek, ha sikerül másokat ösztönözniük, az élet minden területén igyekeznek segíteni."  
- Többet "rólam" itt, magadra pedig a tesztet itt tudod kitölteni, érdemes.

Szóval a fenti kis bevezetővel azt akartam mondani, hogy ha valamit írok, megosztok, akkor a fenti leírásnak megfelelően azért (is) teszem, mert elég jónak és erősnek érzem az üzenetet, hogy az másoknak segítség lehessen a saját kis világuk alakításában. A dolgok feldolgozásában egyébként is sokat segít az írás, mert strukturáltan veted papírra a gondolataidat. Szóval, amikor megírtam és publikáltam a posztot ez nem ilyen nyilvános vergődés akart lenni. Én alkotni szeretek és segíteni másoknak, kifejezetten rosszul viselem, ha sajnálnak, mert igazából az nem visz előrébb. Így köszönöm, a sajnálatból nem kérek.

Viszont tegnap este kaptam egy üzenetet, ami miatt meg akartam írni ezt a mai posztot:

"Olvasom a blogod... folyik a könnyem és arra gondolok, hogy "Ez az!" Ha már csak ennyit is kell...akkor nagyon hálás vagyok neked. Hogyan mutassam ki az érzéseimet minden szégyen nélkül, hogyan éljem át a fájdalmat... Azt hiszem én még csak most kezdek el ezzel szembenézni... a fájdalmakkal. "

Volt idő amikor csak a jó dolgokról írtam, mert a jó példákat és a jó dolgokat akartam hangsúlyozni. Most már látom, hogy ez nem elég, illetve az élet nem csak erről szól. Igenis vannak szar napok, igenis van, hogy valami kurvára fáj, hogy csalódunk, vagy hogy elbukunk. Ezeket meg kell élnünk épp úgy, mint az örömöt és a boldog pillanatokat, különben abba a hibába eshetünk, mint amit az első bekezdésben is írtam, hogy egy hazugságra épített életet élünk, ami csak kívülről tűnik olyan szépnek.

Mintha a sószóróra ráírnád, hogy cukor. Aki a konyhádba téved szemrebbenés nélkül elhiszi, hogy az cukor és kész. De te minden reggel, amikor azzal iszod a teádat szembesülni fogsz vele, hogy nem, ez bizony nem édes. Valószínűleg undorodni fogsz tőle.
Hazudhatod a környezetednek, hogy minden oké, de amikor egyedül maradsz a gondolataiddal, úgy fogsz szenvedni, mint soha máskor, mert akkor szembe kell nézni az igazsággal. Ha ezt sokáig csinálod, a látszat életed egyre jobban a fejedre nő, míg nem olyan kicsinek érzed magad a hazugság univerzumában, hogy nem látsz kiutat. Így mennek lelkileg tönkre az emberek abba, hogy nem néznek szembe a fájdalmukkal és nem teszik meg a szükséges lépéseket hogy kezeljék a dolgot, a sok rossz pedig csak rakódik, rakódik és rakódik az évek alatt.
Mert félnek. Félnek beismerni a gyengeségüket, esendőségüket, pedig nem kellene. Ettől olyan szép az emberi lét. És mindenkinek fáj valamikor valami. 

És én itt és most bevallom: érzékeny, esendő vagyok.
És most fáj.
Nagyon.

De nem szégyellem. Miért kellene szégyellnem?
Miért kellene úgy gondolnunk magunkra, mintha robotok lennénk, és miért kellene ezt a képet mutatnunk bárkinek is? 
Nincs mit szégyellnem azon, hogy szerettem valakit, nincs mit szégyellem azon, hogy ki volt az (még jó hogy nincs, egy igazi kis csoda a lány, pontosabban én annak láttam), és azon sem, hogy nem jött össze.
Nem akarom eljátszani hogy minden rendben, mert nem akarok már hazudni sem magamnak, sem másoknak.

Fáj és kész. És azért írom le, hogy tudd, Neked sem kell hazudnod. Az érzéseidről soha.
Azokon nincs mit szégyellni és kész, ha bárki mást mondd, ő a látszatban hisz, de neked nem kell.
A fájdalom elmúlik, vagy hozzászoksz és már észre sem veszed. A hazugságok viszont maradnak és enni fognak belülről.

Érezz! Bátran!
Én is hagyom, hogy fájjon.

Ez összetört, bassza meg!

 kepkivagas.PNG

Csak állok az ágyad mellett és nem értem az egészet.

Már egy ideje hazugságban élek. Éreztem, de azt kérted bízzak, így bíztam. Most pedig itt állok és csak fáj, mert úgy érzem, nem ezt érdemeltem. De nincs mit tenni - hiába minden - ha Te így döntöttél, akkor nekem is döntenem kell valahogy. Összeszedem a ruháimat, a tokjába teszem a régi gitáromat, amit azért hagytam itt Neked, hogy gyakorolj rajta.

Olyan ügyes voltál, de sajnos a lelkesedés alább maradt. Van ilyen. Az embernek ki kell próbálnia dolgokat, és aztán valami marad, valami megy. 
Én most megyek. Kár, hogy így kell mennem.
Kiveszek a nyomtatóból egy papírt, fogom az atlaszod és egy asztalon talált lila tollat, és kimegyek a mosdóba. A WC-re ülve írok Neked egy levelet, az hiszem utoljára. 
Szépet akarok írni Neked. 
Mert azt kérted bízzak és én bíztam.
Egész szép. Mármint a levél, külalakra, nem szokásom ilyen szépen írni. Mit ki nem hoz az emberből a fájdalom…
Közben fel-fel nézek és nem hiszem el az egészet. De nincs mit tenni, már látom, hogy nincs itt helyem. A levelet összehajtom, és ugyanoda teszem, ahol a múltkor az ajándékot is hagytam.  Akkor majdnem ráeresztetted a vizet, mert mindig olyan kis édesen kába vagy reggel.
Ideteszem a tükör elé, mert tudom, hogy milyen fontos Neked, hogy jól nézz ki.
Igaz, rám sosem hallgattál. Pedig, hányszor ígérted, hogy nem vasalod szét a hajad, bár tény, sosem én voltam az akinek igazán tetszeni akartál, ha bárki mással találkoztál, nekik mindig kicsípted magad, így én mindig azt éreztem, hogy nem vagyok olyan fontos, mint más.
Valahol elveszítettelek, és valószínűleg nem tudtam elég izgalmassá tenni a jelent, amikor velem voltál, mert mindig a múltról vagy másokról beszéltél, vagy másra figyeltél, ezért én úgy éreztem, hogy "itt és most" nem jó velem. 
Pedig én nem vágytam igazán sokra. Figyelem, törődés, őszinteség.
Igaz manapság ez a legnagyobb kincs az emberek között, szóval lehet, hogy mégis csak sokat akartam. 
De már mindegy.

Világít a nagy lámpa.
Leülök az ágy szélére és megsimogatom az arcod, elakarok köszönni, de Te megint elfordulsz, mint ahogy szoktad, igaz az arckifejezésed hamar visszatér ahhoz az édes állapothoz, amit reggel annyiszor figyeltem, míg aludtál. Szerettelek nézni. 
De most nem reagálsz és már nincs is kedvem felkelteni, most megtörtem.
Nincs más hátra: indulás.
A hátizsákom, az utazóm, a gitárom, meg egy zacskónyi darabokra tört szív. 
Tudom, nem szereted a romantikát, de bassza meg, ez akkor is összetört. 

Leoltom a lámpát. De előtte még egy fél, őszinte, fájó mosolyt megejtek irányodba.
Sóhaj…katt…a lámpa kialudt.
Nagy nehezen lekínzom magam a szűk lépcsőn, ügyelve, hogy a szüleid ne keljenek fel, nem tudom, hogy magyaráznám meg az egészet. Minden lépés lefele egy újabb tüske. Fáj, bassza meg és mivel éltem már át ilyet, egyelőre csak várom, hogy még jobban fájjon, tudom, hogy az jön.
Nappali ajtó. Bemegyek.
Basszus, anyud itt alszik. Csak fel ne keltsem. 
Kijövök és felveszem a bőrdzsekit, amit valójában azért vettem meg, mert tudtam, hogy tetszene Neked. Persze régen akartam már egyet, de ha Te nem vagy, tuti nem veszem meg. Mindegy már.
Itt a sál. Ezt nem vihetem el. Mindig Rád emlékeztetne. Nem tudnék továbblépni. Itt marad.
Kabát fel, cipő fel.
Kézben és vállon a hátizsákom, az utazóm, a gitárom, meg egy zacskónyi darabokra tört szív.
Tudom, nem szereted a romantikát, de bassza meg, ez akkor is összetört. 
A sál itt marad.

Lassan fordítom föld felé a kilincset, a cicád a lábamhoz dörgölőzik. Te is így bújtál még nem is olyan régen.
De az embernek ki kell próbálnia dolgokat, és aztán valami marad, valami megy. 
Én most megyek. Kár, hogy így kell mennem.

Ahogy a kapu felé megyek minden lépés egy újabb tövis. Fáj, bassza meg.
Nem szokásom szitkozódni, főleg magamban nem, innen tudom, hogy tényleg fáj. Nagyon.

Igazából megtehetném, hogy úgy teszek, mintha minden rendben lenne, de én már jó pár éve meguntam hazudni magamnak.
Kint vagyok az utcán, sétálok, hajnal 4 óra van. 
Írok egy sms-t anyudnak, annyira jó volt hozzám. Sok élményért vagyok hálás Nektek, kár, hogy most mind fáj. Hála és fájdalom. Szép.

Nyitva a non-stop.
Bemegyek, veszek egy Kőbányait és irány a Főtér. Ha jól emlékszem, kicsit több mint fél éve, épp egy Kőbányaira hívtalak meg. Ez volt az első közös pozitív élményünk, ott a fesztiválon. 
Tovább megyek, beugrom az OTP-be, hogy vegyek fel pénzt. Ahogy kijövök, megtetszenek a fények. Ügyes fotós vagy.
Erre gondolva én is kedvet kaptam, most. Nagy nehezen beállítom, beidőzítem a korlátok közé beszorított telefonomat, hogy a háttérben a Nagytemplom látszódjon, aztán úgy teszek, mint aki arra sétál. Fel akarom tenni instára, és látom, hogy mennyi kép készült tegnap és tegnap előtt. Boldognak tűnsz. Nem értem. Feltöltöm és megyek tovább.
A sarkon csak úgy poénbol adok Szabó Lőrincznek egy pacsit, biztos Ő is elég magányos és unatkozik itt ebben az örökkévaló pózban. Hideg a keze.

Az a pad jó lesz. Leülök, megszisszen a Kőbambi és előveszem a gitárt. Jó ideje nem volt behangolva. 
Mit játszak?

A Ditmas-t a Mumford and Sons-tól! Még emlékszem az akkordokra. Ezt együtt hallgattuk sokat. A kedvedért tanultam meg. Ó és mennyi tervem volt, hogy hogy foglak meglepni, ha tudnád...de már nem fogod tudni. Sajnálom azért. Imádtam, ahogy örültél a dolgoknak. Az apróknak is.

Mielőtt elkezdeném, egy kicsit nézek a semmibe.

Utáltad, ha ezt csináltam, és azt mondtam semmi baj. De sajnos én már egy ideje éreztem, hogy valami nem oké és lassan mennem kell. Igaz, arra nem gondoltam, hogy így fogok és hogy ezért. Mert azt kérted bízzak és én bíztam. Még tegnap is. Még pár órája is.

Közben arra gondolok, hogy talán szívtelen egy levelet ott hagyva tovább állnom, aztán dühömben annyit mondok magamban, hogy "a faszt". Én még tegnap is bíztam, mert kérted. Egyébként is, a levelet jó szándékkal írtam. Egyedül azt kérem benne, hogy ne keress, ami kemény lehet. De úgy gondolom ez így fair. Ha akkor nem érdekelt, hogy mi van velem, amikor ott voltam, utólag, már hagyjuk.

Korrektnek érzem.

Persze lehet, hogy ez csak a sértődött, sértett énem. Védem magam, mert fáj. Mert bíztam. Mert kérted.

A telefonomon behozom a Ditmas szövegét és eljátszom.

Neked.
Néha megállok, iszok pár korty Kőbambit és könnyes szemmel búcsúzom.

Tudom, hogy nem szereted a romantikát, de ez összetört bassza meg. 

Mindennek ellenére, nem feledem, hogy miért választottalak a Föld összes nője közül éppen Téged. Az én fájdalmam múlik majd, tudom, ezért búval a szívemben is minden jót kívánok Neked. Ezzel a dallal.
Én most megyek. Kár, hogy így kell mennem.

Nincs dal, ami most én vagyok


Egy órája ülök a gépnél és egyszerűen nincs hangulatom. Mármint úgy értem egy órája pörgetem a youtubeot, hogy találjak a hangulatomnak megfelelő zenét háttérnek, míg leveleket írkálok. Végigmentem John Mayertől kezdve a Sliknoton át a Zoránig minden, és valahogy nem. Nincs hangulatom.

Talán, mert most több vagyok mint, egyetlen hangulat.

Itt ül az egyik vállamon az öröm, a másikon a bánat. 

Persze ez utóbbiról kevesen tudnak, mert minek. De azért mélyen belül ott ül bennem és nem hagy nyugton.

Októberben kezdetem az új munkahelyemen, ahol eddig még ugyan nem találkoztam olyan kihívással, amit ne tudtam volna megoldani, de sokkal jobban próbára vagyok téve, mint az előző helyemen, és ez már nagyon hiányzott. Szóval imádom amit csinálok, és akikkel csinálom. Jó fejek, húzóerőt képviselneka főnökeim, a kollégáim pedig mind-mind jó lelkű, szerethető emberek, akikkel az embernek könnyű együtt dolgozni. Ez persze az ITSH-nál (az előző munkahelyemen) is megvolt, de ott már kiégtem kicsit, a monotonitásba, és ez nem a cég, a főnökeim vagy a kollégáim hobája, hanem az enyém.

No mindegy szóval, olyan munka amit szeretek: pipa. 

De kevesebb időm van a Debreceni Hősökre, ami viszont feszélyez, mert gyermekemként szeretem és egyszerűen már nem tudom olyan minőségben építeni ahogy eddig. Szóval ennek nem örülök. De nagyon jó emberek jöttek össze a Hősök égisze alatt, bízom bennük, hogy akkor is vinnék tovább a hősködés örömét, ha én meghalok.

A szüleimmel minden rendben. Ennek megint csak örülök. Sok munkánk van egymásban, hogy értsük, elfogadjuk és szeressük egymást. És minden jó irányba halad. 

Az edzésre nem sok időm maradt, mert a munka és a hősök prioritást élveznek. Mindkettőben ugyanis emberek életének jobbátételére törekszem, és ez megintcsak egy olyan felemlő érzés, ami feltölt, de ennek ellenére, most már zavar a pocak. Szóval ennek nem örülök. Kezdek is vele valamit.

Magány. "Az egyiknek sikerül, a másiknak nem." Beköszöntött a hideg, ilyenkor válok mindig érzékenyebbé a témában, olyan jó lenne odabújni valakihez. De nincs kihez. Pedig lehetne, vagy lenne, de mégsincs. Le sem tudom írni, hogy mennyire bánatos vagyok az utóbbi egy hétben emiatt. De ezt persze csak a szakavatott szemek látják rajtam, nem is csoda, természtesen ez is csak akkor jön elő nálam, amikor egyedül maradok este az ágyban a gondolataimmal. Na mindegy, ezt most így kiírtam magamból, mert tegnap este már nagyon kínzott. Erre is jó ez a blog.

Itt most nincs bölcselet, tanulság, ez most csak ennyi.
Most egyszerűen minden vagyok, ami végül ugyanaz mint a semmi.

"De dönthetsz másképp is..."

"Az életben dönteni kell... dönthetsz úgy, hogy áldozat leszel, de dönthetsz másképp is."

"Én ilyen vagyok, fogadj el!" "Megszoksz, vagy megszöksz." Hányszor hallottam ezeket a gondolatokat különféle formákban, sőt én is rengeteget hangoztattam és mondogatom mái napig bizonyos helyzetekben.

Most azoknak írok, akik gyakran kerülnek olyan helyzetben, hogy újra és újra elkövetnek egy bizonyos típusú hibát és utána rendre rosszul érzik magukat. Amikor az ember valami rosszat tesz, megteheti, hogy megpróbálja megmagyarázni és kibúvót keres, rosszabb esetben ujjal mutogat másokra, és döntését a múltban történt sérelmekkel és csalódások indokolja. Persze, hatással van ránk minden, ebben igaza is van, de a döntésünket minden esetben mi hozzuk meg, és nem bújhatunk ki  a felelősség alól. Aki mégis így tesz és másokra mutogat,  szerintem fél. Fél szembe nézni saját tökéletlenségével. Pedig nincs ezzel semmi baj. A tökéletesség olyan mint a végtelen, nem tudjuk megfogni, a világunkban nem képes manifesztálódni.

Pedig baromi egyszerű, nem kell tőle félned, hisz ebben a világban senki sem tökéletes. Én például, mivel mindig mindent meg akarok oldani és javítani, szétszórtá válok, felaprózódom a feladataim között és elfelejtek dolgokat. Valamennyit enyhít ezen, hogy akik ismernek elfogadnak így, hisz tudják, hogy jót akarok és jó dolgokon dolgozom, de ez nem mentesít engem sem az alól, hogy emiatt bizony sokaknak okoztam már fájdalmat, csalódtak bennem. Ezzel kapcsolatban gyakran mondom én is, "ne haragudj, de ilyen vagyok." Persze tudván ezt magamról én ezt mindig megpróbálom előre közölni minden új találkozásnál. De ez még mindig csak kibújás. Persze dolgozom rajta, listákat vezetek, hogy kinek mikor mit csinálok, de túlzottan szeretem az embereket és hiszek benne, hogy segítenünk kell egymásnak, ezért vagyunk a Földön, ám így rendszeresen túlvállalom magam. Még mindig nincs meg az aranyközép út. Viszont az életen át tartó tanulás és fejlődés híveként én akarok ebben fejlődni, és fogok is. De még nem használom jól a saját emberi határaimat.


De mit jelent, amikor valaki azt mondja: Ne haragudj, ilyen vagyok és ilyen is voltam mindig.
Tudod-e mit üzen ezzel? 

Hogy NEM akar változni, változtatni.

Tudod, már az is jó, hogy az ember beismeri hogy valamilyen. Sokan már ez alól is kibújnak, ahogy fentebb írtam. Ez is egy nehéz lépés, és ennél még nehezebb: változtatni azon, aki és ami vagy.

Az ember ösztönösen a biztonságra törekszik, genetikailag is erre vagyunk programozva. A biztonságot a legkülönbözőbb dolgokban keressük: legyen az tárgy, kapcsolat, munka, házi kedvenc, akármi. Amint valamit találunk, elkezdünk hozzá ragaszkodni, de nem csak úgy kicsit, hanem foggal-körömmel. A baj az, hogy akkor is, ha az rossz. És így válunk saját magunk áldozatává, hogy ragaszkodunk olyan dolgokhoz is, amik nem szolgálják fejlődésünket, boldogulásunkat, és úgy általában a boldogságunkat.
És most szeretnék visszakanyarodni ahhoz, hogy ez a poszt azoknak szól, akik gyakran követik el ugyanazt a hibát, és úgy érzik saját maguk áldozatává válnak.

És most jön a csavar:
Ez a poszt valójában mindenkinek szól.

A szokásaink rabjai vagyunk mind. Hogy egy Hiperkarma számot idézzek: "Mindenki függ valamitől". Vannak olyan szokások amik rövid távon örömmel látnak el, de olyan mint a tüzijáték, nem marad utána semmi. Vannak olyan szokásaink amik olyanok, mint a sav, nincs bennük semmi szép, nem hasznosak, sőt inkább pusztítanak, ráadásul még csak nem is szereznek örömet, csak csináljuk, hogy legyen valami amibe kapaszkodhatunk. Vannak olyan szokásaink is, amik rövidtávon és hosszú távon is örömmel látnak el, ezek rendre egy náladnál nagyobb célt szolgáló ügy vezérelte tettek. (Pl. én ezért csinálom a hősködést a Debreceni Hősökkel.) És ott vannak a legveszélyesebbek, amik olyanok, mint a nimfák, énekkel elcsábítanak, majd egyszerűen kicsinálnak. Ez tulajdonképpen hedonizmus, az az pillanatnyi öröm és élvezet mindenek felett. Olyannyira megrészegedünk ilyenkor, hogy elfelejtjük, hogy milyen következményei lesznek vagy lehetnek tetteinknek. Így zuhanunk a csúcsról a szakadékba, és rettenetesen érezzük magunkat. A legszörnyűbb, hogy mivel a hedonizmus alapjába véve az önzésünk kielégítésére szolgál, a Bennünket körülvevő embereket is magunkkal ránthatjuk a mélybe. 

A jó hír, hogy ez tudatos gondolkodással igenis alakítható. Ha nem ragaszkodsz ahhoz, hogy Te valamilyen vagy, és azon nem lehet változtatni. De persze ehhez az kell, hogy mérlegeld, mi érné meg jobban? Az egyik oldalt az intenzív fent és lent forgás, a másik oldált a harmónia (nem igazán szeretem ezt a szót, de nem tudok most jobbat, bocs). Hozzáteszem a harmónia nem feltétlenül kevésbé impulzív és intenzív, pusztán annyi, hogy sokkal többet mozog az érzéseid koordináta rendszerének mindkét tengely mentén pozitív negyedében. 
De persze, ehhez szükség van Rád. Ezt nem úszod meg, más nem teszi helyre helyetted.
Igenis "dönthetsz másképp is", de semmi baj nincs ha nem teszed, de akkor fogadd el, hogy azt kapod az élettől a következőkben is, mint eddig.


Ezt nézd meg kérlek, magad miatt:

 "Dönthetsz úgy, hogy áldozat leszel, de dönthetsz másképp is!"

 

Nálam nem döglik meg a szomszéd tehene

 
Nagyon figyelünk kell a szomszéd tehenére, nem dögölhet meg! Tudod miért?
Mert ha a esetleg a Tied döglik meg, talán épp az Ő tejéből iszol majd Te is!

 funny-cow-on-a-green-meadow_912_x_600.jpg


Múlt héten egy barátom épp azt mesélte nekem, mennyire bosszantja, hogy itt Magyarországon mindenhol csak a kritizálás megy, az irigykedés, a mások lehúzása, és ha véletlenül valaki sikeres, akkor mérhetetlen mennyiségű sárral kezdik el dobálni az illetőt. De ami brutális, hogy már oda jutottunk, hogy ha valaki elbukik, akkor még a földön belé is belé rúgunk. 

És ez nem jó. Azt kellene látnunk, hogy mi magunk is hátráltatjuk az országot, hogy a megfelelő irányba haladunk, ha egymásban a hibákat erősítjük. 

Megannyi csalódással és bukással nézünk szembe MINDANNYIAN mire felnövünk, a legtöbben haszontalannak találjuk az iskolákban leadott tananyagot, még 20 éves korunkban sem tudjuk mit akarunk az élettől, a legtöbbünket éri szerelmi csalódás is és még lehetne sorolni.
De úgy gondolom, hogy kapjunk akármekkora szart is a nyakunkba, az soha, ismétlem: soha nem hatalmazhat fel bennünket arra, hogy mások életét megkeserítsük. Sőt igazából, épp nekünk magunknak, egyénenként kellene megálljt parancsolnunk az ördögi körnek, ami megeszi a híres magyar kreatív gondolkodást. Mert hidd, el megeszi. És még a csontokat se köpi ki.

Nézd, elég pofon egyszerű látni azt, hogy ez a mentalitás nem lehet hosszútávon kifizetődő. Lesznek a nagyon bátrak és kitartók, akik így is, úgy is tesznek rá, ki mit mondd, és elérik, amit akarnak. Ezekből az emberekből lesz kevesebb, és lesz egy csomó, saját életével elégedetlen, mindenkinek rosszat kívánó, negatív, lehúzó energiavámpír.

De lehetne ezt másképp is. 

Igen én is tudom, hogy nehéz ebben az országban bármit is kezdeni. Én is látom, hogy vannak akik pofátlanul lopnak, csalnak, hazudnak, és valahol engem is dühít természetesen, hisz ki szereti ha egy társasjátékban csalnak vele szemben? Szerintem senki. De nem ez a legnagyobb baj itthon. A baj, az, a dühünket egymáson vezetjük le. Olyanokon is, akik nem szolgáltak rá. És ilyenkor egyből elindul egy végeláthatatlan teljesen felesleges  az adok-kapok. Na ez az aminek semmi értelme.

Én ezt meguntam. Évek óta tudatosan építgetem az életem. Az olyan emberek társaságát keresem, akik inspirálnak, olyan emberekkel töltöm a legtöbb időmet, akik őszinte visszajelzést adnak egy-egy ötletemre, s kritikájukat felém konstruktívan fogalmazzák meg. A célom egyértelműsíthető, ha valaki követ a facebookon talán látszik, hogy egy új mentalitás megerősödésén dolgozom. Egy új, szebb, jobb Magyarországért dolgozom a magam módján. Egy olyan ország felépítésén, ahol mi közemberek értjük, hogy egymás nélkül elveszünk.

És hogy ki vagyok hogy ekkora szavakkal dobálózom?

Egy apró mag vagyok. Keresem a hozzám hasonló magokat, akikkel előbb egy párkányt borítunk virágba, aztán még több magot nevelve bevesszük a kertet, az utcát, majd a várost, a megyét s végül az országot. Ha nem hiszed járj, utána. Vagy tudod mit, mi lenne, ha Te is mag lennél?

Az vagy? Írj nekem. Sok dolgunk van.





És akkor azt mondta nekem, hogy Ő semmire sem képes

emotional-abuse-600x386.png

Beszélgettünk egy jó barátommal, hogy hogy alakul az élet, hogy elég nehéz ebben a mai világban bármit is csinálni. Én persze löktem az idealista dumáimat, meg hogy akkor is menni kell és csinálni kell, ha esélytelennek látszik az ügy. Egyszer csak valahogy olyan kínos csend lett a beszélgetés közepén, és akkor azt mondta nekem, hogy Ő semmire sem képes, az egész élete kész katasztrófa. Hogy neki soha semmi nem sikerült, és különben is Béla még 16 éves korában megmondta, hogy nem viszi majd semmire. Most hogy eltelt pár év, úgy néz ki Bélának igaza lehet. Tényleg úgy lett ahogy mondta, semmire sem vitte.

- Tudod, Béla nagyon okos volt már akkor is. Az a tipus volt, akinek tényleg minden sikerült. És most is jól megy a sora. - mondta.
- Komolyan ennyire a szívedre vetted, amit pár éve egy Béla nevű faszi mondott Neked, hogy a mai napon is azt emlegeted, hogy igaza van? - kérdeztem.
- Én akkor felnéztem rá, mert mondom: Neki tényleg minden összejött. Ráadásul akkor mondta, amikor nekem megint nem sikerült valami nagyon fontos. Szóval igen, akkor az úgy megragadt bennem. - válaszolta.

És nekem akkor esett le előszőr, mennyire nem mindegy, hogy kinek mit mondunk, hogy kihez hogy szólunk, és milyen üzenettel engedjük útjára, miután elbúcsúzunk.
Nem ismerem Bélát. Nem tudom, miért mondott ilyet. Rossz szándékból? Csak úgy bele akart még rúgni egyet? Vagy épp ellenkezőleg, ösztönözni akarta így? Hátha így összeszedi magát? Akárhogy is, Béla biztosan nem gondolta, hogy olyan maradandó nyomot hagy, ami évek múltán is "kísért". Mindig amikor valami rossz dolog történt, Béla szavai ott lebegtek: "Nem viszed semmire az életben."
És az a baj, hogy ebből nehéz kilépni. Minden egyes csalódás vagy bukás után azzal nyugtázni a napot, hogy persze, hogy nem sikerült, hisz nekem nem sikerül semmi, aztán így menni tovább, letörve és így nekimenni újra a világnak minden egyes reggel...
Csoda, ha a végén tényleg nem jön össze semmi?

Hogy egy klasszikust idézzek:
"Béláim, gondolkodjunk!"

Az a baj, hogy az emlegetett Béla és társai ezt a postot biztosan nem olvassák majd el. És még ha el is olvassák, valószínűleg nem jut el az üzenet. Ha el is jut az üzenet, akkor is elintézik majd annyival, hogy én vagyok a hülye, mert ők nem ismernek mást csak a saját igazukat. Éppen ezért ezt most nem is a Bélának írom.
Ezt azoknak írom, akik találkoztak már Bélákkal, azoknak akik esetleg nap mint nap találkoznak Bélákkal és mindig ugyanazt kapják tőlük. Hogy miért írom? Hogy tudd, a Béláknak nincs igazuk. Hogy tudd, hogy amit Béla Neked mond, az nem Rólad, hanem Róla szól. Mert Béla csak a saját világában hisz, és képtelen elfogadni, hogy nem neki van igaza. Mert az tudod mit jelentene? Hogy Ő egy olyan világban élt eddig, ami hazugság. És Ő ettől nagyon-nagyon fél.

Bélát nem kell szeretned, de el kell fogadnod. Az hogy Ő olyan amilyen, az is épp úgy hosszú évek munkája,  tapasztalása, mint eseteben. Csak épp más utat járt be. Ő nem feltétlenül rossz indulatú, sőt talán tényleg a jó szándék vezérli - ez Béla függő gondolom - de amit mondani akarok az az, hogy nem szabad, hogy Béla életét éld. Talán Ő ezt akarja, de Neked meg van a sajátod. Meg van a saját hited, és minden ostorcsapás ellenére, Te NEM az vagy akinek Béla gondol, és nem az történik veled, amit Béla mond. Te az vagy, aki vagy, és első sorban Tőled függ, hogy mit hozol ki az életből. Nem Bélától. Tőled.

/// Bocsánatot kérek a Béláktól, hogy velük példáloztam

Boldogság vs. Pénz 17-6 - Így kívántok Ti

3656436-0332380866-genie.jpg

Keddenként valami egyszerű, max. 3 kérdéses kérdőívvel kíváncsiskodok majd Rólatok. Egyrészt nagyon érdekel a válaszotok, másrészt Nektek is próbálok majd a kérdésekkel elindítani valamit a fejetekben. 

Most ezt a kérdőívet tettem közzé,azzal az egyetlen kérdéssel, hogy ha lenne egy Dzsinnetek, akkor mit kívánnátok:
https://docs.google.com/forms/d/1qSnqVlgY-IX_So5TQRHqazGLb18ut8sLoTc2jq4c4-g/viewform

63 válasz érkezett, ami elsőre nem is rossz, ahhoz képest, hogy nem kértem senkit, hogy kitöltse.

Azt szerettem volna, ha a kitöltő ül a téglalap alakú kitöltendő ablak előtt, és komolyan elgondolkozik azon, mi lenne az az egyetlen egy dolog a sokból, amit mindenképp valóra váltatna a Dzsinnel.

Az összegyűjtött válaszokra ráeresztettem a keresés funkciót és a következő szavak ennyi kívánságban szerepeltek, amennyit a második oszlopban láttok.



Volt olyan aki plusz magasságot kívánt, volt aki egyszerűen egy sikeres államvizsgát péntekre. Volt aki vicceset írt, de volt, aki a tavalyi évben elhunyt párját szeretné visszahozni az élők közé. Ez egy picit meg is rázott, mert azt tudom ki kívánta és, hogy kiről van szó, szörnyű érzés volt ezt olvasni és tudni, hogy ez a kívánság valószínűleg nem teljesül.

[Nagylevegő, nehéz lesz innen folytatni]

Mindenesetre a fenti tábla is jól mutatja, hogy boldogságra és egészségre vágynak a legtöbben. Ami azért jó, mert sok esetben mindkettőért tehetünk tudatos és kitartó munkával, egy kis szemléletváltással és szokásaink átalakításával.

Érdekes volt az is, hogy a válaszadók több mint fele (35) nem magának, hanem a szeretteinek, vagy másoknak, néha az egész világnak kívánt. Eredetileg szerettem volna az összes kívánságot közzétenni, aztán rájöttem, hogy nem tehetem. Bár a kérdőív anonim volt, azért nem akartam nyilvánosságra hozni a , hogy nehogy véletlenül nem teljesüljenek a kívánságok. ;)

Egyet azért közzéteszek, mert nem bánom ha nem teljesül.
A 46. kívánság így szólt:
"Azt kívánom, hogy gizmónak adjak öt sajtburgert, öt krumplit, és öt kólát. akibaszottkurvaéletbe!"
Remélem nem teljesül, mert diétázom. :D

Van ami fontosabb a pénznél?

 

 "Together we cry"

Pénzből élünk, Te is, én is. Berendezkedett a világ, adott egy rendszer, amiből mindenki megpróbálja kihozni a legtöbbet. Keményen dolgozunk, próbálunk a ranglétrákon előrelépni, hogy minél biztosabb egzisztenciát teremtsünk magunknak, minél több ingó és ingatlan dologgal vegyük körül magunkat, így teremtve meg magunknak a biztonságot. "Biztonságot". :)

Egyszer épp könyvet vadásztam valamelyik nagy könyvesboltban. A kezembe akadt egy, a címe: "Hogyan legyünk szegények". Megtetszett a cím, a rengeteg így-úgy gazdagodjunk meg, és hogyan adjunk el magunkat önfejlesztő könyvek után. A hát oldalán a következő sorok voltak olvashatóak:

"Talán meglepô, de a pénz roppant kellemetlenségekkel jár: a gazdagoknak állandóan aggódhatnak, hogy esik a tôzsde- árfolyam, betörnek értékes festményekkel zsúfolt délfrancia villájukba, vagy váltságdíj reményében elrabolják családtagjaikat. Ezzel szemben a szegényekre leselkedô legnagyobb veszély az, hogy esetleg meggazdagszanak."

Tetszett az elgondolás, hisz már egy ideje próbálom a világ által sulykolt felfogást, azt a "gazdagodj meg, és mutasd meg a márkákkal, hogy Te különb vagy, mint mások" attitűdöt levedleni magamról, ami egyébként nem egyszerű feladat, hisz tagadhatatlan tény, hogy a pénz megkerülhetetlen eleme az életünknek. 



money-puzzle.jpg
 A kirakósunk csak egy pár eleme a pénz, mégis mindig ezeket keressük először.

Szóval a pénz életünk meghatározó eleme, fontosságát kár lenne vitatni.
Van azonban fontosabb. Te. Te és a tetteid, hogy hogy viseltetsz a közvetlen környezeted felé. 

Az utóbbi két hónapban találkoztam 9 európai ország majd 100 fiataljával és meglepődnél, hogy mennyire ugyanazon problémákkal küzdünk, függetlenül attól, hogy az adott ország Magyarországtól jobb gazdasági mutatókkal rendelkezik-e, és hogy anyagi jólét szempontjából jobb vagy épp rosszabb helyzetnek örvendenek-e az adott ország lakói.

Általános probléma a bizalmatlanság, és az elveszettség érzés. Mindenhol.

Közben tele vagyunk időtálló értékekkel és tartós boldogságot biztosító elemekkel is, mint a barátok, a család, a hobbink, vagy a közért tett vállalásaink. Mégis az esetek 90%-ban csakis azzal törődünk, hogyan tudnánk jobb anyagi körülmények között élni. Pedig a pénzt eredetileg arra találták ki, hogy mérhetőbbé tegye a TÁRGYAK értékét, s így megkönnyítse az eszközök csereberéjét. Ennyi szerepet töltött be, és a normális az lenne, ha a az alá- fölérendeltségi viszonyban az ember lenne fölül. Ám a valóságban ez sajnos nem  így van manapság, én úgy látom. 

És ezt most nagyon figyelmesen olvasd el:
Számomra az ember értékesebb a pénznél. 

Gondolhatsz rólam akármit, ha próbára tett az élet mondhatod, hogy naiv kisfiú vagyok. Ha gazdag vagy, és már ideje taposod a karrierutad, gondolhatod, hogy csak önigazolásra vágyom a sorok között, mert én nem tartok ott ahol mondjuk Te. Ha idealista vagy, most talán örülsz nekem, és hitet ad, hogy vannak még ilyen emberek. De ez mind-mind másodlagos, hogy mit gondolsz rólam.
Viszont az nagyon fontos, hogy ez az egy mondat milyen gondolatokat ébresztett Benned úgy általánosságban, és most gondold végig...magadban...hogy mi a Te válaszod a posztom címében megfogalmazott kérdésre.
Őszintén. Nem miattam, Magad miatt és a Te szeretteid miatt.

Nagyon kell a jó példa

 

"Lights will guide you home"

Egy kifordított világban élünk. Az az igazság, hogy az igazi, örök érvényű értékek nem termelnek számszerűsíthető profitot, nem nő tőlük a GDP, ezért nyilvánvalóan a profitorientált intézmények, cégek, magánvállalkozók, médiumuk vagy akár a kormányok, nem fordítanak különös figyelmet ezekre. A reklámok, a promóciók a boldogság önkényes értelmezését közvetítik. Értsd: "Vedd meg ezt, akkor vagy menő, akkor vagy boldog". Ebből élnünk, erről szól a fogyasztói társadalom.

Szóval az évezredeken át tartós értékeket lecseréljünk évente eldobható csilli-villi telefonokra meg ruhákra meg mindenféle egyéb kacatra.
Milyen időtálló értékekre gondolok? Tavaly írtam erről egy posztot "te miben hiszel?" címen, s bennem ez azóta sem változott, kiemelem belőle az egyik legfontosabb részt:

"A Család szeretete. A szerelem csodálata. A zene ereje. Egymás segítése  (nem csak akkor, ha baj van).Önzetlenség !mértékkel!. Álmok, amikért mindent megtennénk. Akaraterő, amire mindig szükségünk lesz. Inspiráció, hogy jobbak legyünk önmagunknál. És igen: hogy ez a világ lehet sokkal jobb, ha ezeket a dolgokat előtérbe helyezzük és megértjük fontosságukat."

De nem csak a reklámok szolgáltatnak szerintem rossz példát. Hány és hány erkölcsileg minden szempontból megvetendő idolt (celebet) mutat be a médiua különböző valóság show-k keretein belül idénysszerűen? Így lesz a gyerekeinknek a követendő példa a cédaság, a bunkóság, a tanulatlanság. Na és ez a szomorú.Egy szó mint száz,a jelenlegi berendezkedés gyors, rövidtávú, ám bizonyos szintű változatosság útján fenntartható profittermelésre van finomhangolva. 

 


o-dad-with-kids-facebook.jpg

Kire nézzen fel a gyermeked, ha nem Rád?


Ezek a tények. Szerintem. Nem hiszti. Mert tudom, hogy azzal nem vagyok előrébb. De elfogadni sem vagyok hajlandó. Szerintem ez így: NEM OKÉ.
De azzal, hogy okoskodok, hogy jól meg mondom, hogy mi a baj, és hogy mit hogy kellene csinálni, azzal nem változik semmi. De tényleg semmi, csak bánatos, elégedetlen, és csalódott leszek. 
Minden nap megtehetjük - hogy a sok szartól, amit kapunk - gyerekesen besértődünk...vaaagy kihúzzuk magunkat és megmutatjuk, hogy lehet máshogy is. 

A példamutatást ugyan is nem elvárni kell, hanem csinálni, a többit meg ráhagyni a világra.

Ennyi a dolgunk. Ezért csinálom amit csinálok, úgy, ahogy csinálom. Mert itt nem csak Rólam és Rólad van szó, hanem, Róluk, is, akik utánunk jönnek. 

Betelt a pohár - Elhagyom az országot

 

Meg van az az érzés, hogy egész nap hajtasz, küzdesz, és este fáradtan beesel az ágyba és már ahhoz is túl fáradt vagy, hogy kimenj egy pohár vízért? Persze kora reggel kelni kell, jön az újabb nap, az újabb lefutandó körök. Mindennek ellenére nem érzed, hogy haladnál valamerre, nem érzed, hogy a munkádnak értelme lenne, hogy fontos lennél. Ezek a dolgok szépen lassan elkezdenek enni téged belülről, és a végén ott állsz a teljes érdektelenség kellős közepén „közöny” feliratú matricával a homlokodon. Így vesznek el az álmaid, leteszel mindenről, elengedsz mindent és ezt üzened a körülöttünk lévőknek is. S ha hagyod magad, hogy ez az érzés/gondolkodásmód elhatalmasodjon rajtad, akkor ezt adod tovább a gyermekeidnek. A gyermek, aki legféltettebb kincsünk, azzal találja majd magát szemben, hogy ebben a világban semmit nem lehet, szokjon hozzá, hogy semmit nem tehet azért, hogy jobb legyen neki.

Na mindegy. Szóval besokallunk. Van, akinek önző, érzéketlen paraszt a főnöke, van aki annyit dolgozik, hogy 3 emberre is elég lenne, még sem keres eleget, és van aki hiába akarna dolgozni nem kap munkát. Közben a fejünk fölött sokszor logikátlan, teljesen egyértelműen önös érdekek által vezérelt döntéseket hoznak. Szóval káosz van, és nem a kedves fajta, amit én szeretek.
Ebből lett elegem.  Belefáradtam. Kimerültem. Lemerült az elem.


o-on-the-road-trailer-facebook.jpg


Hiába minden törekvésem, hiába vezetek blogot, ha az emberek nem értik meg a társadalmunk alapvető problémáit, és hogy ezen nem a politikai intézkedések, vagy a gazdasági helyzetünk fog változtatni, hanem vagy mi vagy senki.
December közepe óta nem aludtam ki magam, nincs egy szabad hétvégém, mert a Debreceni Hősökkel elindult valami, és most minden energiámat és szabadidőmet leköti. Szívesen csinálom, mert látom értelmét. Most még is itt hagyok mindent. A munkát, a családot, a zenekaromat, a Debreceni Hősöket.

Mindent...

Egy hétre. :D

Szóval az van, hogy bocsi. :) Ha azt hitted, hogy komolyan itt hagynék mindent, amikor végre egy olyan csapatom van, akikkel együtt bármit meg tudunk csinálni, nem ismersz. J De tény, hogy sokat vállaltam, és most kellett egy kis pihenő. Eddig a 8 és fél órás irodai munkám mellett Facebook Page admin voltam, szervező voltam, az új Hősöket fogadtam, honlapot építettem, fotókat szerkesztettem, plakátot eszkábáltam, videót vágtam, közben vezető is vagyok, szóval baromi sok melóm van a Debreceni Hősökben.  Ha számokban gondolkozunk, akkor rövid, kicsit több mint 3 hónap alatt több mint 500 emberi életen segítettünk így vagy úgy, több mint 100 önkéntesünk van, és 1500 körüli facebook like-olónk.  De a sok munkám ellenére ez csak részben az én érdemem. Tényleg olyan csapatunk van, akik tenni készek, akik komolyan gondolják, hogy jól akarják magukat érezni itthon, Magyarországon, de mint a kezdeményezés elindítója, és kvázi vezetője kötelességemnek tartom, hogy én tegyem bele a legtöbbet. A példamutatás ugyanis egy olyan viselkedésmód, amelyre napjainkban sokkal nagyobb szükség van, mint azelőtt bármikor.
Kettős dolog, mert fizikailag fáradok, közben szellemileg és lelkileg soha nem pörögtem ennyire és soha nem éreztem magam ennyire boldognak.

Szóval most elmegyek egy hétre Görögországba, no nem teljesen kikapcsolódni, inkább egy másik oldalamon dolgozni. A CEIPES Hungary segítségével kijutok egy egy hetes Social Detox képzésre, ami valljuk be, nekem a Facebook függő csodabogárnak igen testhezálló. A képzésen 8 ország fiataljai vesznek részt. Görögország, Litvánia, Észtország, Törökország, Csehország, Románia, Portugália és Magyarország. Nagyon várom a rengeteg impulzust, s amit kint tanulok, azt tovább adom majd itthon. Na meg még soha nem jártam a tengernél, s bár mindig egy romantikus esti séta keretében képzeltem el hogy először találkozom vele, sajnos szingliként egyelőre ez nem adatik meg, és nem rég úgy döntöttem, hogy nem várok egy lányra, hogy élményeket gyűjtsek.  :)
Ha nincs a CEIPES Hungary valószínűleg nem megyek. Így ugyanis körülbelül 10.000 Forintból megúszom az egész utazást, szállást és a kaját is. 7 nap. Ha itthon összeadom, a kajára elköltött pénzt, a rezsit, meg az utazgatást meg mindent, többe kerül az élet.
Ez most nem bújtatott reklám a CEIPES-nek (hanem direk:)
), sokkal inkább figyelem felhívás, mert ilyen programból több van, és sokan nem tudnak róla. Ezek ilyen uniós cuccok, hogy összehozzák a nemzeteket. Elmész, tanulsz, megismered más nemzet kultúráját/fiataljait, bulizol, barátságokra teszel szert, szerelembe esel, meg ilyesmi. Szóval frankó.
Na szóval én most elhúzok Görögbe gyrost enni. :)
 Egy hét és jövök. Folytatom a munkát. Debrecen a Hősök városa lesz, és ahogy érzem, nem csak Debrecen… :)

mea culpa: bocs az írás minőségéért, de már egy ideje feszt rohanok.

Újabb lecke megtanulva - egy életre

 

Nem kellene erről írnom, mert valójában semmi értelme. Ugyanakkor nagyon is írnom kell erről, mert van értelme. Piszok mérges vagyok magamra, mert csúnyán átvertek. Mesterien, mondhatni. Pedig engem nem olyan könnyű rászedni. Bár való igaz, jóhiszemű vagyok, és megelőlegezem a bizalmat, így természetes velejárója az, hogy néha megütöm a bokám. 

A Rózsa ezt mondta, amikor elutasította a Kis Herceg buráját:
"Két-három hernyót el kell tűrnöm, ha meg akarom ismerni a pillangókat."

A felelősség az enyém. Az én döntéseim nyomán adok másnak lehetőséget arra, hogy így, vagy úgy ártson nekem. 
Ha hagyom magam, hát lelkem rajta. 
De azért az embert piszkosul tudja bántani, amikor kihasználják, amikor átverik, amikor hülyének nézik.
Nem is tudom, hogy melyik bosszant jobban, hogy hagytam magam, vagy hogy volt aki ezt kihasználta.
Igaz, ezek "csak" érzelmek, ráadásul nem a jobbik fajtából, szóval a lehető leghamarabb megszabadulok tőlük, mert semmi szükségem nincs rájuk, hasztalanok.
Idővel átveszi helyüket a megbékülés. Melléjük társul majd egy defenzív magatartás, előbb szinte mindenkivel szemben, majd ez korlátozódik arra a személyre akinek a kellemetlen élményt, a csalódást köszönhetem. Így lesz bizalmasból idegen.

Idővel elszáll minden harag, és megértem, hogy egy ember olyan mértékű önzése, hogy a másikat bántsa, nem más, mint gyengeség, s rájövök nekem a könnyebb, aki csak húz egy következő strigulát a "csalódások" címszó mellé. Ezekből ugyanis úgyis annyit gyűjtünk életünk során, hogy tök felesleges számolgatni, hisz szinte biztosan több, mint amit megérdemlünk. Aztán öreg koromra ezen is csak nevetek majd, mint a többin, hisz akkor már tudom majd, vicc az élet. :)

Szóval nekem sem kell búra, továbbra sem. Bírom a hernyókat, amúgy. :)









Kérsz egy harit a világomból?

 




Kérsz egy harapást? Figyu, tudom, hogy fincsinek tűnik, meg minden, de előre szólok, hogy függősséghez vezet hamar. Nemrégiben volt egy érdekes eszmecserém egy kedves blogomat bújó gondolkodóval. Megkérdezte, hogy vajon miért van az, hogy ahogy én írok a világról, arra Ő nem ismer rá egyszerűen, mert szerinte a valóság az sokkal gonoszabb, pusztítóbb, színtelenebb, zordabb, stb. Én erre csak annyit mondtam: az a Te világod. 

Nézd, ez egy pofon egyszerű dolog. Van egy nagy tábla, meg figurák, meg minden körben dobunk, aztán lépünk, és vagy szerencsénk lesz, hogy nekünk kedvező mezőre lépünk, vagy nem. Tényleg olyan ez, mint egy társasjáték. Vagyunk mi, akik célba akarunk érni, és van egy sor külső tényező, ami befolyásolja, hogy mikor sikerül, ha egyáltalán sikerül. Közben mások is célba akarnak érni, így előfordul, hogy versenyhelyzet van, de persze nem feltétlen az okosabb vagy a szimpatikusabb nyer, pláne, hogy vannak akik csalnak is. Na, ilyen ez a világ, legalább is egy szűkebb látásmóddal ilyennek látjuk.


"A világ csak akkor rossz hely, ha Te magad nem vagy jó."


De inkább képzeld el az életet úgy, ahogy én. Hogy van egy végeláthatatlan szobád, megszámlálhatatlan asztallal, végtelen számú társasjátékkal és játékosokkal. Leülhetsz bárhova, és játék közben beszélgethetsz a társakkal. Sőt, az a jó, ha beszélgetsz is, hisz ha találsz olyat, akivel szívesen játszol, de mondjuk a társaság többi tagja inkorrekt, akkor kacsintasz egyet és ketten azonnal átültök egy másik asztalhoz, egy másik társasághoz. Ha ott jó, maradtok, ha nem, megint mentek tovább - talán már hárman. Nem kell leragadnod sehol, nem vagy Te Technokol (bocs, ez gyenge volt:)). Időközben, ha így teszel, már nem is érdekel majd igazán a győzelem, vagy hogy célt érj, mert közben egyszerűen jól érzed magad a többiekkel - játék közben.
Na, én valahogy így csinálom. Ilyen az én világom. Csupa lehetőség, és a legjobb emberekkel játszom. :)

"Az élet szép"


Hogy szerinted Te erre nem vagy képes?
Figyu, ugyanazzal állok szemben nap, mint nap, mint az emberek nagy része. Bizonytalan kilátások, nem megbecsült munka, sosem összegyűlő pénz, személyes csalódások, meg egy rakat hétköznapi bosszantó dolog, gond. Komolyan. Sőt, van amiből nekem duplán vagy triplán kijárt a "jóból". Nem nyomom el őket, ha valami nyomaszt, akkor beszélek róla, vagy leírom, de nem publikálom. 

Én szép dolgokat ragadok meg, mert a szépet akarom látni, és azt akarom erősíteni. Pozitívan állok a dolgokhoz, mert régen tudom, hogy a pesszimizmus ugyan megóv a csalódástól, de folyamatosan visszafog. És igen is dolgozom azon, hogy én mint ember, minél többet kaphassak abból az isteni csodából, amit úgy hívnak boldogság. És itt jönnek képbe a játszótársak is. Az igaz embereket keresem. Nem a tökéleteseket, hanem az igazakat, akikben lehet BÍZNI. Nekem Ők ebben a bizonytalan valóságban a biztosság, hogy minden rendben lesz. Vigyázunk egymásra, bízunk egymásban. Persze a másik oldalt, van ennek egy könyörtelen része is, a hamis, nem egyenes embereknek nincs helye a világomban. Rájuk se időm, se energiám, és nem akarok velük játszani.

Az én világom szebb, mint az átlag. És én jobban érzem benne magam, mint az átlag. Hogy miért? Mert így akarom és teszek érte.

Persze vannak dolgok az életedben, amiket nem tudsz megváltoztatni egy varázspálca suhintással, de még akkor is megváltoztatod a hozzáállásod. Ez sem kisebb feladat, tudom. De Te is a világod része vagy. Sőt Te vagy a saját világod ura, teremtője és gondviselője. Szóval remélem érted már, miért kell kitüntetett figyelemmel és könyörtelenül alakítani, javítgatni,  fejleszteni saját világod alfáját és omegáját.Tudod, én szívesen adok egy harapást az én világomból, de azzal nem laksz jól, mi lenne ha inkább Te is szebbé tennéd a sajátod? Válj Te is jobbá, gyűjtsd magad köré jó embereket, aztán fejlődjetek, tanuljatok egymástól és örüljetek EGYÜTT tovább. Azon veszed majd észre magad, hogy ez egy SZÉP világ.

5 évvel ezelőtt az én világom sem volt olyan szép, mint most, hidd el. 5 év alatt sok minden változott körülöttem. De tudod mi változott a legtöbbet?

Én.

Nos tessék, ez egy jó nagy falat. Jó étvágyat! :)




Volt egyszer...a korrektség



Ha a világon a korrektség és a tisztesség divat lenne, és azt követnénk, mennyivel lenne más ez a világ, mit gondolsz?
Nagyon szeretem a korrekt embereket, és tudod az a jó, hogy a korrektség tanulható dolog. Azt szeretném, ha mindannyian eltanulnánk ezt a viselkedési formát/magatartást azoktól, akik már jók ebben. Én is törekszem rá.

Képzeljétek el, hogy van egy hangulatos kis kávézó Debrecenben. Tavaly év végén nyitott, én ebből a 4024-es cikkből értesültem a nyitásról. A cikkben arról írtak, hogy a tulaj Budapestről költözött Debrecenbe, hogy belevágjon saját vállalkozásába.
Miért?
Egy lány miatt…a szerelme miatt.

"A helyet egy Attila nevű srác csinálja, aki eredetileg pesti, de a menyasszonya debreceni. Sokáig a fővárosban éltek, de mivel a lány nagyon hazavágyott, úgy döntöttek, hogy inkább ideköltöznek. " 4024.hu

S bumm, így lett a Volt egyszer.




A kávézó logója


Tudod, szomorúan tapasztalom, hogy az emberek túl könnyedén adják fel a kapcsolataikat, nehezen vállalnak áldozatot a másikért, persze elvárásaik a másikkal szemben ritkán vannak szinkronban a saját vállalásaikkal. Ezért is figyeltem fel erre a kis történetre, és arra gondoltam, hogy ez egy meseszerű kezdete lehet valami nagyon jó dolognak. Képek alapján szimpi volt a hely, olyasmi, amilyet még Debrecenben nem láttam.  Kíváncsi voltam milyen, és kíváncsi voltam Attilára is, mert kicsit magaménak éreztem a sztorit. (Én is sok mindenre képes vagyok azért, akit szeretek)

Szóval elmentem.  Attila barátságos, nagyon figyel arra, hogy aki betér hozzá, jól érezze magát és kikapcsoljon. Röviden: nagyon érti ezt a „vendéglátós” dolgot. Szívügye ez a kávézó és tényleg érződik minden mozdulatán, hogy szinte gyermekeként kezeli. A lényeg: visszatérő vendég lettem. A választékról meg a kávéról nem írok, minden finom, tényleg, de itt most nem ez a lényeg.

Történt egy nap, hogy reggel a következő üzenet fogadott Facebookon:

capture.JPG

Az üzenetet megelőző este egy kedves barátommal kávéztunk együtt, de neki épp kigyűlt a kuponja, s így az Ő kávéja ingyen lett volna, ám távozásnál Attila véletlenül beszámolta azt is, amikor fizettem.

Érted a lényeget? Én észre se vettem volna, mert bamba vagyok, és valószínűleg így is, úgy is visszajáró vendég lettem volna, akkor is, ha észre veszem a gikszert. Ennek ellenére Attila rám írt másnap, és egyből két kávét ajánlott fel kárpótlásul. Igaz én egyet szerettem volna, de végül nem akartam értelmetlen vitákba bocsátkozni, gondoltam inkább jófejségből írok majd erről az egészről. Egyrészt, mert úgy gondolom Attila hozzáállása követendő példa minden vállalkozó számára, másrészt szeretném, ha az is egyértelműen látszana, hogy mi vevők/vendégek becsüljük és viszonozzuk a tisztességet és a korrektséget. Én hiszek ebben. Ezért írtam. Attila nem is tud róla. Arról sem tud, hogy egy videót is készítettem, ami azért sok munkaórába került. Nem, az az egy plusz kávé nem ér ennyit. A szellemiség, a hozzáállás, amit Atilla tanúsított viszont sokkal többet is megér.

Nem, nem az ingyen kávéra hajtok, egyszerűen meg akarom mutatni, hogy nagyon nagy az igény a korrektségre és a tisztességre. Az sem érdekel, hogy most „szóismétlem” folyamatosan ezt a két szót:korrektség, tisztesség. Azért, mert ezeknek a szavaknak nem szabad feledésbe merülniük. Nem szabad mítoszként kezelnünk. Életre kell hívnunk őket.  Meg kell ragadnunk minden jó példát, és megmutatni, hogy igen is él még ez a fajta hozzáállás. Csak így lehet jó irányba terelni a dolgokat.Ne úgy beszéljünk a korrektségről és a tisztességről, hogy „volt egyszer…”, a jelenben ugyanis nagyon nagy szükség van rájuk!
Attila! Mint Debreceni Hős, hőssé nyilvánítalak, mert jó példát mutatsz, és ezt mindenki nevében köszönöm Neked! Fogadd szeretettel ezt az írást, és további sok sikert kívánok az alábbi videóval  a Volt egyszerhez... emellé pedig egy boldog életet kedveseddel Debrecenben! Jó, hogy itt vagytok! Pacsi! :)

 



:)

Így kívánj nekem boldog szülinapot

 

A mai nap lettem 28 éves. Érdekes fazon vagyok, mert szeretem a kitüntetett figyelmet, szeretek a középpontban lenni, láttatni magam és hallatni a hangomat, viszont saját magam ünneplésével valahogy sosem voltam teljesen kibékülve, sosem szerettem. Fura, tudom. Hogy pontosan miért, még nem sikerült megfejtenem. Talán ebben is csak ki akarok lógni a sorból, vagy egyszerűen csak ebben sem szeretem az időhöz kötött dolgokat, mint ahogy másban sem. Őszintén nem tudom. 

Persze egy évvel öregebb lettem, de ez a mai nap sem más, mint a többi számomra. Ma is ugyanazok az értékek foglalkoztatnak mint tegnap, ma is ugyanazon ügyeket tartom fontosnak mint tegnap, és ma is csak azt szeretném mint tegnap. Nem is tudom, számomra túl van kicsit spirázva ez a születésnap dolog, s ezért most ne kövezettek meg, de az életet talán inkább minden nap ünnepelnünk kellene, s talán nem csak dedikált napokon kellene örömet okoznunk a szeretteinknek kedvességgel és figyelmességgel. Az én elvem ez, ezt követem.

Szóval számomra a születésnapom is csak egy nap a 365-ből. Ami viszont kicsit bánt, hogy a köszöntéseknek nem tudok úgy nagyon szívből örülni, mint a legtöbben teszik, s ezzel sokakat "megbántok", hiszen alig várják, hogy a kedvembe járjanak, aztán valahogy úgy jön le, hogy ez nem sikerül nekik.
És ez számomra kellemetlen, főleg, ha hozzám közelállókról van szó, akiket nagyon szeretek.
Pedig én próbálom, évről évre. Volt hogy saját szülinapi bulit is szerveztem, aztán pár nap múlva megint odajutottam, hogy ki vagyok én, hogy ünnepeltessem magam. Így azóta nem szerveztem, és jó is ez így. 

Hálás vagyok, mert egész évben annyi szeretet és figyelmet kapok a környezetemtől, hogy valójában észre se venném, ha senki nem köszöntene fel, szerintem el is felejteném a 3. évre hogy mikor van a szülinapom. :)
De Ti azért mindig emlékeztetettek, és a gesztust magát nagyra értékelem. Csak én ilyen kis hülye vagyok, hogy nem úgy örülök neki, mint a filmeken, nézzétek el nekem.

A cím ugyan azt sugallja, hogy majd én megmondom, hogy hogy kívánjatok nekem boldog szülinapot. De hát az mekkora baromság lenne, nemde? Szóval odabízom. De ha most ezen sor olvasása közben mosolyogsz egy nagyot, az nekem szuper ajándék! :)
Ne haragudjatok a "lököttségemért".
És köszönök szépen mindent!

Mindennek eljön a maga ideje

Nehéz.

Rendszeresen túlvállaltam magam az elmúlt 5 évben. A munka, a zenekar, otthon a méhészkedés, milliónyi plusz feladat, tervezés, mit hogyan, s miért akarok. Megfelelni itt és megfelelni ott is. És persze azt nem teheted meg, hogy ha elkezdtél valamit, ami Neked fontos, nem teszel meg mindent azért, hogy jól is sikerüljön.
Persze részemről a túlvállalás is egy tudatos dolog volt. Kerestem Önmagam, kerestem azokat a feladatokat amelyek kellően motiváltak és élveztem Őket, és az igazság az, hogy abban a korban vagyok és élethelyzetben vagyok hogy megtehetem (nincs barátnő/család - mármint porontyok :)) . Rengeteget tanultam közben vezetésről, az emberekről, a világról, hogy mi hogyan működik. De a legtöbbet mégis csak magamról tanultam.

Egy olyan tökkelütött, világot megváltani akaró "balfék"-nek mint nekem, nehéz dolga van, na. A legtöbbször nem vagyok hajlandó elveimnek és erkölcseimbe ütköző dolgokat vállalni. Kifejezetten nem szeretek hazudni másoknak, csak akkor teszem, ha meg tudom győzni magam arról, hogy a másiknak ez az érdeke, vagy hogy a hazugság majdan nagyobb értéket mint fájdalmat teremt. Nem szeretek átgázolni másokon, vagy félrelökni mást. Szóval ha így végignézünk rajtam, akkor ebben a világban halálra vagyok ítélve, ugye?

Csakhogy engem nem olyan fából faragtak.
Amit igazán akartam, azt mindig meg tudtam valósítani. Azok a dolgok pedig amik kifogtam rajtam, rövidke búslakodási periódus után csak arra ösztönöznek, hogy még jobb legyek, szóval ha úgy vesszük, édes mindegy, hogy mennyire nehéz nekem ez a világ. Valami vagy sikerül, vagy jobbá tesz. :)
És persze kőkemény így, ahogy én állok a dolgokhoz - tudom én,  de ennek is megvan a maga előnye. Például nem esik nehezemre tükörbe nézni, vagy elmondani bárkinek bármiről az őszinte igazságot. Ez amolyan lelki könnyedség, és hidd el, a mai világban, ahol mindenféle szerepek közt fuldoklunk, amiket azért veszünk fel, hogy boldoguljunk, ez hatalmas kincs.
Igaz, hogy az én módszeremmel nehezebb eljutni bármiben is a csúcsra, de mivel 120 évre tervezek, nekem fontosabb, hogy élvezzem az utat, mintsem hogy hamar odaérjek, és a csúcson ülve vakarjam a tökömet.
Úgy vagyok vele, mindennek eljön a maga ideje. Csak változás örök, mondják. Én is változtam sokat, és talán máshogy fogok gondolkodni, ha a saját családomért felelek majd. De amíg nem vagyok rákényszerülve az ellenkezőjére, addig maradok őszinte és egyenes, akivel csak tudok. Akik megmaradnak mellettem így is, azok minőségi barátok/kapcsolatok.
Igen, így minden lassabban megy, hisz ígéretekkel, manipulációval és hazugságokkal sokkal könnyebb célt érni. De ez engem nem érdekel. Töretlenül hiszek abban, hogy lehet így is. Sőt, nemcsak hogy lehet így is, de így is  kell csinálni. 




2015: Fogadalmak helyett...

 

Nem beszélek fogadalmakról, elgondolkodtatni szeretnélek. Nem érdekelnek sem a magadnak tett ígéretek,de most még az sem, hogy mi van a hátad mögött, mi mindent kellett megélned 2014-ben.


Ha lenne 3 kívánságom, az egyik az lenne, hogy mindenki tudjon a másik szemével látni. Érezni, amit a másik érez, megélni a másik fájdalmát, átérezni mások nehéz időszakait és így megérteni a másikat. Ha így lenne, a világ egy sokkal jobb hely lenne. 
Meg is mondom miért. Az élet ilyen:rengeteget csalódunk, nagyon sok fájdalommal kell szembe néznünk, megesz minket a bizonytalanság, és eljutunk egy olyan pontra, hogy már csak azzal foglalkozunk, hogy mennyire rossz nekünk. Képesek vagyunk annyira mélyen belevetni magunkat az önsajnálatba, hogy észre sem vesszük, hogy körülöttünk mindenkinek hasonló problémái vannak. Sőt...Az igazság az, hogy ha egy kicsit jobban körbenéznénk és őszinték lennénk magunkhoz, szembe kellene néznünk azzal, hogy valójában mi igencsak szerencsések vagyunk egy egy embertársunkhoz képest.

 

Lerobbant a kocsid, elhagyott a szerelmed, kihíztad a nadrágod, csalódtál egy barátban, nem találsz munkát, és már annyira eleged van az emberekből, mert mindenki csak bánt és kihasznál és nem ért meg senki.
Félre ne érts, ha valaki akkor én tudom, hogy nehéz Neked. Én a romantikus filmeken is bőgök, annyira beletudom élni magam. 
De hidd el, ezek a dolgok eltörpülnek a mellett, ha egy élet munkáját veszik el a bankok, ha elveszíted egy végtagod, vagy rosszabbat mondok, elveszíted a szeretteidet, vagy épp rólad derülne ki, hogy gyógyíthatatlan beteg vagy.
Csak gondold végig.  



Ott vagy Te. Meg a Te problémáid. Tuti, hogy olyan hatalmasak, ahogy Te azt gondolod?


Nem ismerek olyan embert, aki azt merné mondani: nekem könnyű életem volt. Pedig ismerek szegényt, gazdagot, nincstelent, butát és zsenit, érzéketlent és érzékenyt is. Mindannyiunknak meg van a maga története.
Nincs olyan, hogy mindig minden jó.

2015-re így azt kívánom mindenkinek: Álljon meg egy perce, gondolkodjon el és dobja ki a francba a sebnyalogatást, mert csak hátráltat. Tudom, az élet nem könnyű. De tartozunk szerintem magunknak annyival, hogy nem nehezítjük meg magunknak még jobban.
Ehhez azonban erőt kell merítenünk, mert ha belátjuk, hogy a panaszkodás nem visz előre, egy egészen különös fejezete kezdődik az életünknek. Onnantól ugyanis el kell fogadnunk, hogy a saját sorsunk kovácsai vagyunk, és ez bizony felelősség. Egy olyan felelősség, amiről mostanság nem szeretünk tudomást venni, mert úgy könnyebb. Ne engedd, hogy a gondjaid határozzanak meg Téged. Ne engedd meg magadnak ezt a kényelmet. Mert ez az, semmi más: káros kényelmesség.
2015-ben végre arra koncentrálj, hogy a legjobbat hozd ki magadból. Ezt kívánom Neked. S ha úgy érzed, bárki tud ebben segíteni Neked, kérj segítséget. De a megváltást ne mástól és ne a fogadalmaidtól várd, változni, változtatni a saját dolgaidon ugyanis csak Te tudsz. Csak TE!

Boldog Új Évet Kívánok!





2014 - Ezer élmény éve, a dolgok elindulnak

 

Az én drága jó egyetlen édesanyám felvetette, hogy mi lenne, ha a jövő évet tekintve, most nem a bukások, hanem a sikerek érdekelnének és azokra koncentrálnék (2014-re ezt jósoltam/írtam tavaly)
Rengeteg minden történt velem, felsorolni is sok, s nem is tudnék mindent, ezért megpróbáltam a legfontosabbakat kiemelni.


pocokkal.jpg
Az év elején csatlakoztam a Hősök Tere kezdeményezéshez, mint önkéntes hős. A kezdeményezés célja, hogy hősöket képezzünk, példát mutassunk és harcoljunk a közöny ellen. Aktív, de távoli tagként támogatom az ügyet mái napig, hol videók fordításával, hol facebook oldal kezeléssel, mikor mi kell, csak haladjon az ügy. A képen Pocokkal vagyok, Ő is hős, jó cimbik lettünk, nagyon bírom, s lesz még együtt hősködésünk az biztos! Bocs a fejemért, én sem értem. :)

 

 

A NeXt Day-el leforgattuk a második profi videoklipünket. Nagyon lebetegedtem, mert nekem atlétában kell vagánykodni, de traktort vezetni király ,csak mondom! :)

 



kowas.jpg
Február-Márciusban 13 állomásos turnén több ezer ember előtt játszva kísértük el a Phoenix RT-vel együtt a Kowalsky meg a Vegát Soprontól Nagyváradig. Rengeteg buli, még több jó ember, sok mosoly és tapasztalat. Imádtam. Tudod, nem igazán volt nekem sem időm sem lehetőségem utazgatni, nem hogy külföldre, Magyarországon sem, kellemest a kellemessel kötöttük össze. Imádtam.

 



xes2.JPG
Nyáron -hirtelen jött ötlet- jelentkeztem az X-Faktorba. Miért? Mert sok emberhez lehet eljutni, s van mit mondanom. A csillogás különösebben nem vonzott, nem akarok celeb lenni, nekem az nem elég "értékteremtő". Sajnos a táborban kiestem, de nagyon élveztem, hogy újra izgulok a színpadon. Nem nagyon törtem le, sokat tanultam az egész RTL Klub egész stábjának puszi, nem csak profik, kedvesek is. Hogy jövőre indulok-e? Nem tudom. :)

 

 


CAM00871.jpg
A Szigeten megnéztem életem meghatározó bandáját a Blink182-t. Egy álom vált valóra, komolyan. Persze már nem adta azt a feelinget, mint gimis-deszkás koromban, de ez is csak azt példázza, hogy néhány álmunkra várni kell. A Képen Bazsival vagyok, egyik legjobb barátom. Megint bocs a fejemért. :)

 

 

1476626_757729067576290_378125388_n.jpg
Aztán tervezgettem. Rengeteg mindent. Vannak akik tudják, honnan jövök, s mi van a hátam mögött, milyen teher nyomja a vállam már pár éve. De nem vagyok az a seggen ülős, sem a türelmetlen típus. Az időmet nem csak saját magam megismerésére  és fejlesztésére szántam, hanem arra is, kitaláljam, mivel teszem majd kicsit jobbá a világot, mert jobb világban szeretnék élni, és ebből nem engedek.

 

 



485105_348326045271646_1476903996_n.jpg
Októberben elkezdtük életre kelteni a ChiliMedia-t Joci barátommal. Promo videókat és rendezvény vidiket készítünk. Egyelőre referencia anyagot és kapcsolatokat gyűjtünk, aztán jövőre eldöntjük, akarunk-e komolyabban foglalkozni vele és vállalkozást indítani rá, egyelőre szívességből dolgozunk. :)

 

 

10857233_802970319741412_3213093820330307938_o.jpg

Novemberen a DebTech Meet-up szervezője lettem. A DebTech a debreceni IT és startupok iránt érdeklődők gyűjtőhelye, mondhatni olvasztótégelye. Egy havonta rendezett találkozó. Azért vállaltam, mert ha sikerül egy jó, egymást támogató innovatív közösséget összehozni, akkor világmegváltó projektek szülővárosa lehet Debrecen. Komolyan. Nem hiszed? Pár év múlva látni fogod magad is. Ráteszem a kalapom, és megeszem a fejem, ha nem!

 

 

debheros.jpg
Decemberben elindítottam a Debreceni Hősök kezdeményezést. Ez kicsit más, mint a Hősök tere, lokál patrióta megmozdulás. Azt szeretném, ha szórakozva és szórakoztatva, kreatív ötletekkel sarkallnánk arra az embereket, hogy álljanak ki helyi ügyekért és egymásért. Mert hiszek abban, hogy úgy érezhetjük jobban magunkat itthon, ha megfogjuk egymás kezét, és elkezdjük jobbá tenni magunkat és a környezetünket. Nagyon sok hős csatlakozott egy hét alatt, kb. 200 állami gondozott gyermek karácsonyát tettük édesebbé. Jövőre megyünk tovább, csatlakozzatok Hősök! :)

Emellett persze rengeteg munka, edzés, buli, szerelem, csalódás, miegymás volt 2014. Ahogy annak lennie kell. Még úgy érzem nem merül az elem, sőt...egyre több az energiám, mert egyre több jó emberrel vagyok napi szintű kapcsolatban. Persze néha elfáradok, de alszom egyet és másnap mehet tovább minden. Vicces, humoros kölyök vagyok ugyan, de végtelenül komolyan gondolom, nem is azt hogy lehet...hanem hogy KELL világot váltanunk. Kiskanállal, ha csak az van.
A blog is rengeteget segít, és sok jó embert bevonz. Köszönöm, hogy olvastok. Köszönöm, hogy támogattok és szerettek 2014-ben. Fogalmatok sincs mennyi erőt, energiát kapok Tőletek. Remélem vissza is tudok adni belőle. KÖSZÖNÖM!
Boldog Új Évet Kívánok Nektek! Puszi!
:)

Idén nem kaptam semmit Karácsonyra


Talán ez az első Karácsonyom, amikor az égegyadta világon semmit sem kaptam, senkitől. (a kollégákkal egymásnak, kalapból kihúzós ajándékozást nem számolom)
Szomorú dolog, gondolhatod. És én is szomorú dolognak tartanám, ha másról hallanám. Hát nincs senki, aki szeretné? Hát senkinek nem jutott az eszébe, hogy legalább egy kis csokit kapjon? Azt hiszem én ezeket a  kérdéseket tenném fel magamnak.

Újraolvastam a tavalyi Karácsonyi posztomat, a (nem olyan) Boldog Karácsonyt. Az első dolog, ami eszembe jutott, hogy remélem már jobban írok, mint akkor. :) A második pedig az hogy eltelt egy év, és megint csak itt ülök a gép előtt Karácsonykor, s olyan egyedül érzem magam, mint a kisujjam. A magamfajta kapcsolatfüggők nehezen élik ezt meg. Aztán bevillan: már elég régen vagyok szingli ahhoz, hogy fittyet hányjak az egészre. (Na persze! :)) Mindegy, úgy vagyok vele, mint bárki, én is megérdemlek egy lányt, akinek én lehetek majd a legnagyobb karácsonyi ajándék, amíg meg nincs, teszem a dolgom, közösséget építek, teszek egy kis jót, inspirálok. Ezt szeretem, ezt élvezem. Ez tesz boldoggá.

 
podaraci.jpg
Ha közhely, ha nem...adni akkor is csodás dolog.

Aztán mosolyogva belegondolok, hogy tényleg: nem kaptam semmit. Semmit, de semmit, érted? A családon belül megbeszéltük, hogy közös ajándék lesz Anyukámnak az elektromos sütő, amivel csodaszép mézeseket süthet, s ezzel meg is oldottuk nagyjából az ajándékozást. Családon kívülről meg nem nagyon szoktam kapni, szóval nem is vártam. Mindegy is. Az én karácsonyom most kicsit a szüleimről szól és a munkáról. 
Van ez így.
Kell az ilyen is, s azért írok erről, hogy majd ha már X-edik Karácsonyomat töltöm a kedvesemmel, akkor ezt visszaolvasva igenis gondolkodjak el, és emlékezzek vissza, milyen volt nélküle, és bizony embereljem meg magam, húzzam magamhoz, öleljem, mint ahogy először tettem, és jusson eszembe, milyen szerencsés is vagyok, hogy Ő van nekem.
Azt már megtanultam, hogy az ember könnyen hozzászokik a jóhoz, természetesnek veszi, majd ráun. Nem úgy, ha az ember megtanul őszintén hálát adni azért, amilye van. És ehhez meg kell tapasztalnunk a rosszat, látnunk kell milyen a másik oldal, érezni amikor fáj, s valahogy elérni, hogy később emlékezzünk rá. Ezért írok erről most.

Na és most tessék abbahagyni a sajnálatot. :)

stormtroopers-with-a-christmas-present-10983.jpg

:)

Nem azé' koptatom a billentyűket, mert olyan siralmas lett volna a Karácsonyom. Sőt. Az az igazság, hogy én annyira nem is szeretek kapni ajándékokat. Mindenem megvan ugyanis, ami a boldogsághoz kell. Ebben a világban nincs nagyobb ajándék, mint az igaz emberek, s az időtálló értékes kapcsolatok és a figyelem. S úgy érzem, ebből nekem mindből kijutott. Mindemellett, úgy néz ki, minél inkább telnek az évek, annál jobban szeretek adni. De tényleg. Amikor adni tudsz, az azt jelenti, hogy gazdag vagy. És nyilván nem arra gondolok, hogy tele vagy-e lével, vagy sem. Nem kell nagy ajándékokra gondolni, én a különleges, kreatív és/vagy a figyelmes/hasznos ajándékok híve vagyok, s ezek nagy része nem igényel vastag pénztárcát. Én például biztosan nagyon tudtam volna örülni egy radírtortának, mert azt szeretem. Nem tudtam volna viszont örülni egy drága nyakláncnak. Aki ilyet venne nekem egyértelműen nem ismer ugyanis, s az ajándéka nem Nekem szól, hanem Róla. De hála az égnek nem kaptam nyakláncot. :) 

Szóval bár nem kaptam "semmit" az idei egy sokkal boldogabb Karácsony volt mint a tavalyi, mert tudtam adni. Olyanoknak, akiket szeretek. És ennél idén nem is kellett több. Szeretetnek - hála az égnek - egész évben nem vagyok híján. És ezt köszönöm!

***Frissítés: A posztot Dec. 26-án, nap közben írtam. Este azonban kaptam valamit, ráadásul valakitől, aki nagyon közel áll. Egy szavam sem lehet...de még mindig azt mondom, nem maga az ajándék volt a legkedvesebb számomra... :)

Elrejthetetlen


Én őszintén tudom csodálni azokat az embereket, akik mindegy milyen belső harcuk van, kifelé, a világ felé azt mutatják minden rendben. Hány és hány álarcot veszünk fel szinte minden egyes nap azért, hogy erősnek mutatkozzunk, vagy azért mert annak akarunk látszani, vagy azért mert egyszerűen mert nem akarjuk, hogy lépten-nyomon azt kérdezzék tőlünk: Mi a baj? 

Elegünk van a munkából, a fizetnivalókból nem bízunk magunkban, de másokban sem, félünk, mert minden olyan bizonytalan, s közben egyre kisebbnek érezzük magunkat. Egyedül érezzük magunkat, és már nem is merünk senkinek megnyílni. Nincs kinek elmondani a bajainkat, csak emésztgetjük őket magunkban, magányosan. Így fogyunk el, szépen lassan, így lép a valódi énünk helyébe egy elgyengült betegeskedő figura.

Aki ismer engem, egy vidám, sokat mosolygó srácként ismer. Olyannak, akinek semmi gondja nem lehet. Zenélget - tuti odáig vannak érte a csajok, jól el van, jó munkahelye van, szereti a családja stb-stb. A valóság azonban picit komorabb, és a háttérben húzódó dolgokról csak kevesen tudnak. Az én életem jó pár éve nagyon nehéz, rémálomszerű.

Öröm az ürömben, hogy sokat csiszolódtam, sokat tapasztaltam, s bár még csak 27 éves vagyok igen sok próbát ki kellett már állnom. Egy életre megtanultam mit jelent a lemondás szó. Egy életre megtanultam mit jelent az elengedni szó. Megtanultam, hogy milyen amikor olyanban csalódsz, akiért azelőtt az életed adtad volna. Láttam embereket idegileg teljesen összeroppanni, láttam, ahogy egy élet munkája a semmibe vész. Találkoztam sok hazugsággal és hazug emberrel. Fájt már annyi minden, ahogy Neked, Neki meg Neki és Neki is.

Az élet ilyen. Gyönyörű, de könyörtelen.

Most itt ülök a gép előtt és tombolok, bár nem szoktam. Gondoltam kiírom magamból. Még nincs egy hete, hogy az egyik volt gimnáziumi osztálytársam meghalt. Csak úgy a semmiből. Elütötte egy vonat. Nem tudtam elbúcsúzni tőle, s már nem is fogok. Mái napig hallom, ahogy fizika órán Éber Miska bácsi a maga furcsa beszédével, kicsit nevetve lefalábbúzza Őt, vagy ahogy Ő azt mondja "Hettig Pista töttörő". Nehéz felfogni. Furcsa dolog ez a gyász. Az ember nem engedheti meg magának, hogy félretegye a hétköznapi feladatait, az egyik pillanatban még dolgozok valamin, a másik pillanatban Jocival nevetek valami hülyeségen, aztán hirtelen megüt. Nándi nincs többé. Közben az egyetlen lány, aki mellett képes vagyok megnyugodni, aki teljesen kikapcsol, mással van. A sok plusz feladat amit azért vállaltam, hogy előbbre lendítsek egy pár számomra fontos ügyet és ideát közben terhel, húzza a vállam, még ezt is csináld meg, még azt is, neki írj vissza, erre nagyon figyelj. És amikor épp van 5 szabad percem, akkor eszembe jut, hogy meghalt. De gyászolni nincs idő, mert már jön a következő feladat, nem hagyhatom cserben a többieket. Megyek hát, űzöm, csinálom, amíg bírom. De elrejteni nem lehet, hogy mennyi minden fáj most. Most ma este nagyon rossz, pedig egész nap pörgés volt, imádtam, de most félretettem mindent, ezt ki kellett írnom magamból. Mindegy is. Ez most egy ilyen poszt. Lehet megint ki se teszem, mint az utóbbi 15-öt. Nem kell engem sajnálni. Egyszer minden jobb lesz, megdolgozom érte, megküzdök érte. Mást se csinálok már 5 éve, csak küzdök, harcolok, sokszor úgy érzem térden csúszva is, a hidegben fázva a kurva vékony kabátomban. De menni kell tovább és megyek is, csak ne lenne ilyen betyár kemény, és ne tartana már ilyen hosszú ideje...most a semmi közepén lebegek, úgy érzem nem tartozom sehova, nem tartozok senkihez. És ez ma este egy ijesztő gondolat. Talán a fáradtság, talán ez a sok impulzus ami hirtelen ért, talán a vágyaim, amik most elérhetetlennek tűnnek, pedig nem nagy dolgok, vagy talán a gyász, de mind közül az, hogy nincs itt, akihez bújva elfelejtenék minden gondot egy kicsit...
 

X-Faktor: Ezért jelentkeztem

 


Sokan kérdezik, sokan értetlenül állnak a dolog előtt, hogy mit keresek én az X-Faktor színpadán. Volt, aki azt mondta, többre tart engem, de volt aki nagyon örült és szerinte már régen ott lett volna a helyem. Munkám van, zenekarom van, tulajdonképpen az életem kerek, hisz azt csinálom, amit szeretek, úgy, ahogy szeretem, és (korlátok között ugyan, de) akkor, amikor szeretem. De akkor miért is döntöttem úgy, hogy szerencsét próbálok? Elmondom.

Amit rólam tudni érdemes az az, hogy nem hajt igazán a hírnév, a sztárság, és a csillogás. Ezek mind-mind csalogató dolgok, és bevallom, izgalmasnak tartom őket, de ugyanakkor számomra mind másodlagos hisz tudom, látom illúziók csupán.
Ami engem igazán hajt: a fejlődés és pozitívan hatni az emberekre. Ez egyfajta küldetéstudat, és már óvodás korom óta bennem volt, sokáig rejtegettem/elnyomtam, mert nem tudtam mit csináljak ezzel az érzéssel, de most már úgy vagyok vele, hogy kezdenem kell vele valamit, különben elmúlik fölöttem az élet úgy, hogy nem mertem  bevállalni önmagam és foglalkozni azzal, amit igazán fontosnak tartottam.

Szóval a hírnév, és az hogy engem sztárként kezeljenek, nem igazán hajt. Persze van bennem egy adag nárcizmus és exhibicionizmus, kár lenne ezt tagadni. Ám első körben akkor is emberekben és emberi értékekben gondolkodom, nálam ez az alap, erre épül minden. Az egyén körüli körítés maximum arra jó, hogy felkeltse a figyelmet és érdeklődést.
Talán eddig ezért sem indultam, mert ez egy komoly morális kérdés nálam. Pár éve még nem éreztem azt, hogy érett lennék, hogy kész lennék, vagy, hogy tudnék az éneklés mellé olyan értékeket és üzeneteket párosítani, amelyeknek másoknak is haszna van. Mert anélkül én úgy érzem, nincs értelme. Sem az éneklésnek, sem a zenének, meg úgy általában szinte semminek. Tudom-tudom, Idealista vagyok, de békülj ki ezzel, mert ez van. :)

 Xes.JPG
Azért egy kicsit csak összegizmóztam a dalt :)

Szóval akkor pontosan miért is jelentkeztem?
Mert számomra az X-Faktor lehetőség. Úgy gondolom, nem a nyeremény, vagy a verseny megnyerésével járó cím az, ami a legnagyobb nyereség. A materiális javakról mindig hangsúlyozom azt a véleményem, hogy a boldogsághoz épp elég annyi kacat, amit majd mellém temetnek a síromba. Az X-Faktor - ennek ellenére- a magamfajtának is lehetőség.

Lehetőség például a fejlődésre. Az első meghallgatás után felismertem, hogy az RTL stáb, a produkción dolgozó összes emberke vérprofi. És mire jó egy vérprofi gárda? Lehet tőlük tanulni. Sokat. Előadásmód, énektechnika, és még egy rakat csiszolásra váró kis érdességem. Fejlődni jó meg ugye jó, na. Én szeretek. :)

Lehetőség a világmegváltásra. Jó, ez így picit túlzásnak hat. De hidd el, megjártam a saját kis poklaimat az életben. És ahogy fentebb írtam, van bennem egy fajta kötelességtudat, hogy amin átmentem, és aki lettem, az jó példaként szolgáljon, inspiráljon, elgondolkodtasson, és egészséges irányba terelje azokat, akikben kérdések vetődnek fel, és nyitottak és befogadóak manapság nem megszokott megoldásokra és gondolatokra. A műsort az ország közel 1/5 nézi. Ez egy hatalmas szám. Eljutni ennyi emberhez hatalmas dolog. Ha csak pár emberre tudok pozitívan hatni, nekem már az is öröm. Az, hogy ki vagyok, és mit teszek az X-től független. Eddig is tettem a jót, ezután is fogom. Kicsiben is élvezem, és szeretem, így ha úgy tetszik, az X-Faktor ilyen szempontból "csak" egy szorzó. De határozottan azt látom, hogy az országban kellenek a pozitív példák, és dobáljatok meg kővel, de inkább az szeretnék lenni, mint rossz. Vállalom.

Az X-Faktor élmény is. Komfortzóna romboló vagyok. Mindig keresem az olyan szitukat, amikkel még nem találkoztam, amik odaállítanak a cápák fölé nyúló ugródeszkára, hogy tessék, mutasd meg ki vagy. Igaz a NeXt Day-el (zenekarom) már 1000+-os közönség előtt is játszottam minden nemű izgalom nélkül, de itt, kamerák, mentorok, meg égig érő közönség, ráadásul gitár és a bandám nélkül a színpadon, más dalát énekelve, bizony-bizony próbára lettem téve. És én szeretem a kihívásokat.



xes2.JPG
"But you only want what everybody else
Says you should want, you want"


De nem akarok a teljesen önzetlen szamaritánus szerepében tetszelegni. Nyilván vannak az X-Faktornak anyagi vonzatai/lehetőségei  is. De nálam az tényleg hátul kullog a sorban.Viszont tény az is, hogy rengeteg ötletem van, amikből a jövőben szeretnék párat meg is valósítani. Ezekhez az ismertség akár jól is jöhet, a kapcsolati tőke pedig ugye mindig jó. Mondjuk én nem vagyok az a nyomulós, nyalizós típus. Nem vagyok pusztán érdekből barátkozó sem. Meg vannak a terveim, s ha utam közben olyan emberekre lelek, akivel tudjuk segíteni egymást, és emberileg megtaláljuk a közös hangot, az nagyon jó, annál nem is kell több. De pusztán érdekből nekem nem megy. (a fene abba az erkölcsös nevelésembe Anyu&Apu! :) ) 
Az ötleteim X-Faktor nélkül is megvalósulnak majd, ezért is merem bátran állítani, hogy nem azért vagyok ott, hogy ezzel alapozzam meg a  jövőmet. Mert amúgy piszok makacs tudok lenni, ha világmegváltásról van szó ;)

Nagyon leegyszerűsítve: Ahogy mindig is, teszem, amiről úgy érzem, hogy jó. És most úgy éreztem, hogy az X-Faktor jó lesz, nekem is, és akár másoknak is. Ennél pedig nem kell több :)

A mentor körös produkció tőlem megtekinthető itt:
http://www.rtl.hu/rtlklub/xfaktor/2014/09/27/szabo-gyorgy-gizmo#

 

Rémálmodtam - Levél a Félelemhez

 

Az utóbbi két évben megszűntek az álmaim, mármint amiket este, alvás közben lát az ember. Aztán nyár középen, valami történt, és onnantól kezdve újra álmodtam. Álmodtam minden jóról: tele voltak örömmel, nevetéssel, szeretettel, sikerrel,- tudod, a megszokott kis "hülyeségeink". :)
De két-három hete kéretlen vendégekkel osztozom az ágyamon.
Rémálmok.


Henry Fusely - A Rémálom 1781


A rémálmokról nekem az a tapasztalatom, hogy a legbelső félelmeinkből és fájdalmainkból táplálkoznak, azokat vetítik ki. Gondolom ezzel nem mondtam nagyon újat. Nem véletlen, hogy jó ideje egy huncut rémálom nem sok, annyival sem találkoztam. Ugyanis nem volt mitől félni. Berendeztem a kis világomat úgy, hogy teljes biztonságban éreztem benne magam. Valójában az történt, hogy elengedtem a kontrollt. Nem feszültem rá semmire. Úgy voltam mindennel, hogy nincs mit veszítenem, ami jön, jön. Ami sikerül, az sikerül. Ha valami nem jön össze, jön egy másik cél, egy másik megmászandó csúcs, semmi gáz.
Így élni a napjaid kellemes megnyugvással tölt el. Hinni, sőt biztosra venni, hogy történjen bármi, vár még rád jó. A lényeg annyi, hogy mozgásban kell maradni. Az én világom erre épült, de egy erős lánc ugye pont olyan erős, mint a leggyengébb láncszem. És mindig is tudtam, hogy nekem is van egy láncszemem, ami bizony még mindig a láncom része. S valójában senki nem tudhatja, meddig marad az.


 

Eljátsszuk, hogy nincs gyengepontunk, hogy kikezdhetetlenek és legyőzhetetlenek vagyunk. Azért tesszük, mert ezt akarjuk. Ezt az érzést. És van, hogy tényleg el is hisszük és így élünk. De ez sosem lesz igaz. Azért, mert egyszerűen nem lehet igaz, hisz: emberek vagyunk. Emberek és nem robotok. A tökéletlenség mintapéldányai.
A félelmeket ezért úgy gondolom nem rejtegetni vagy legyőzni kell. Szent meggyőződésem, hogy mindkettő csak időleges megoldás. A félelemmel nincs más dolgod: szembe kell nézni vele. Mert egyébként a félelmed Te magad vagy. Te alkotod, te építed és te táplálod. Tessék megérteni a félelmed és szelídítsd meg (hogy hogyan tudod megszelídíteni, arra van pár módszer, ha érdekel leírom). Szerintem ez az egyetlen módja. Ez sem más mint önismeret és tudatosság , de kell hozzá némi racionális gondolkodásmód.
Szóval rémet álmodtam. Furcsa dolog ez, de akkor is: kedves a számomra. Nem gondolom, hogy ez mazochimus, az tetszik benne, hogy meglep. Hogy intenzív, és hogy teljes ridegséggel az arcomba meri vágni: "Kisfiam, semmit se tudsz!" És talán tényleg, semmit. Így...belenyugodva ebbe, inkább megszemélyesítem és írok neki, majd lesz valami. Ez bejött már egy párszor. :)

Tisztelt Félelem!

Abban a reményben írok Önnek, hogy következő levelemben, már  nem "Tisztelt"-ként szólítom meg Önt, hanem "Kedvesként". Leteszem a fegyvert. Nem vagyok hajlandó Önnel kakaskodni, nem akarom leküzdeni, és bizonygatni, hogy én vagyok az erősebb. Nincs értelme a háborúnak, nem akarok életem végéig viaskodással bajlódni egymással. Elfogadom, hogy Ön az életem része. És tulajdonképpen büszke vagyok Önre, hisz Ön tesz azzá, aki és ami vagyok. Furcsa ebbe így belegondolni, de  kicsit hálás is vagyok. Megtanultam, hogy Ön irgalmas is, hiába gondolnak magára az emberek főgonoszként. Hiszen az Ön végtére is csak hivatását teljesíti. Emlékeztet. Emlékeztet fontos dolgokra, emlékeztet arra, hogy semmi sem biztos, és arra is, hogy ÉLÜNK. És ez szép, még ha az Ön eszközei olykor kegyetlennek is tűnnek, az biztos, hogy egyenesek, őszinték és igazak. Kell még idő, hogy teljesen megértsem Önt. De tudom, hogy az Ön türelme végtelen.
De azért egy egészen picivel, ha tudna kevésbé szívszaggató rémálmokat küldeni, az azért jó lenne. Bár ha ez az egy mód, ám legyen, bízom Önben. Ja, és küldök egy ölelést is. És bár minden tiszteletem az Öné, a következőkben tegezni szeretném, s fogom is.

Baráti Tisztelettel,
Én

Leküzdeni a lehetetlent...5+1 módszer a hangyáktól


Dal a poszthoz:



"When I'm working yes I know I'm gonna be
I'm gonna be the man who's working hard for you"

Tudom, hogy sokan talán már unják ezeket a "10 pont a boldogsághoz", meg a "389 pont a nők megértéséhez" (amúgy az is kevés) cikkeket, mert mostanában nagy divat lett, de szerintem ez tetszeni fog.

Bemutatom az alapszituációt:

problem.jpg
Ez itt a feladat. Odébb kellene vinni.

antu.jpg

Ez pedig Te vagy, egy apró hangya a semmi közepén. :)

Gyakran megesik az emberrel(hangyával), hogy úgy érzi, a feladat egyszerűen túl nagy falat neki:
antwork.jpg

Mondjuk, a hangyát például pont nem érdekli, hogy mekkora a feladat, ahogy az elején Téged sem. Csinálni kell, na!

Persze akadnak olyan feladatok, amikkel hiába szenvedünk akármeddig, nem boldogulunk:

antwork.jpg
Nem halad a dolog :(

Köztudott a hangyákról, hogy jól szervezettek és hihetetlen dolgokra képesek, ezért a hangyákhoz fordultam és összegyűjtöttem, hogy ők hogy csinálják. Van itt 5+1 módszer, amivel túllendülhetsz, amivel sikerülhet megoldani a problémát, átugrani az akadályt, elvégezni a feladatot. De még mielőtt  tovább haladnánk, egy pár dolgot jó ha tudsz a hangyákról:

a. Egy hangya agya 250.000 agysejtből áll. Az emberi agy 10 milliárdból. Tehát elvben kb 40.000-szer több eszed van, mint egy hangyának.
b. Egy hangya átlagosan 45-60 napig él. Magyarországon a 2013-as adatok szerint a születéskor várható átlagéletkor (Nők és férfiak vegyesen) 70 év felett van.
c. A hangyák testsúlyuk 50-szeresét is elbírhatják.

Persze tudjuk, a hangyák kőkemények. Nincs ember, aki elbírná súlyának akár csak 20X-át sem. De induljunk ki abból, hogy a problémáink megoldására nem nyers erőre van szükség.
Az első két pont szerint, minden feladatnak úgy vágsz neki, hogy 40.000-szer okosabb vagy, és legalább 426-szor több időd van
(itt az élettartammal játszadoztam) az akadály leküzdésére, mint egy hangyának. Így már jobbak az esélyek, nem? :)
Konkrétan a hangyánál 17.040.000-szor esélyesebb vagy bármilyen feladat megoldására.

Na de jöjjön az 5+1 hangyatrükk

1. Ne misztifikáld túl!
antbig.jpg
Gyakran egyszerűen rosszul lőjük be a megoldandó feladat nehézségét. A kihívások óriásinak tűnnek, magunkat pedig hajlamosak vagyunk a feladathoz képest alábecsülni. S ha így megyünk neki a dolgoknak, természetesen a sikertelenségünk egyik legnagyobb oka éppen ez lesz. Általában minél többet foglalkozunk a dolog nagyságával, annál nagyobbnak éljük meg még a legkisebb gondokat is.
Egy hangya nem foglalkozik azzal, hogy mekkora az akadály, minden erejével azon van, hogy elmozdítsa, kúszva-mászva-húzva-tolva, mindegy, gyötri magát, hisz tudja: Ő maga nagyobbra valószínűleg nem nő, az akadály magától pedig nem lesz kisebb, így ezzel nem is foglalkozik. Szóval a Te dolgod az erőfeszítés, a tett nem a méregetés.

2. Próbáld máshogyantmáshogy.jpg
Újra és újra, UGYANÚGY nekifutni egy feladatnak és más eredményt várni nem épp a legokosabb megközelítés. Ennél azért talán még egy hangyának is több esze van. Hát még Neked!
(426X! Emlékezz) A legtöbben ragaszkodunk ahhoz, hogy ha valamit valahogy eltervezünk, akkor csak azért is úgy csináljuk, mert hát biztosan nem tévedhetünk, hogy azt ÚGY KELL! Pedig de. Nagyon is. Én például lépten-nyomon rájövök, hogy a legtöbbször nem úgy oldom meg a dolgokat, ahogy legelőször nekifutok. (pedig mindig annyira okosnak hiszem magam :D) Szóval, a lényeg: ha nem megy úgy, ahogy eddig próbáltad: Próbáld máshogy!

3. Ha így sem megy, kérj segítséget!
ant2.jpg
Ha minden erőfeszítésed ellenére sem megy, és már a stratégiádon is változtattál, de nem hozott sikert, akkor fogadd el és nyugtasd meg magad.
(nyugodj le a pi***ba! :D) Lehet, hogy tényleg nem fog menni. Pánikra továbbra sincs semmi okod. Sem pedig az elkenődésre. Ha nem megy, nem megy. Vállat ránt, elfogad, és keres más megoldást. Egy segítő kéz, vagy néha egy lökést adó pár szó épp elég, hogy végre meginduljon a dolog. Tapasztalatom, hogy az ember azonban nem úgy gondolkodik, mint a hangya. Nem akarjuk terhelni a másikat, szégyellünk/félünk segítséget kérni. Pedig valójában szeretünk egymásnak segíteni és szívesen tesszük. Hisz erről (is) szól az élet, nem? Na, akkor meg? Kérj segítséget. És ha tőled kérnek, segíts Te is!

4. Ha nem elég, kérj még többet, együtt minden könnyebb.
ant3.jpg
Az, hogy egy hangya a testsúlya 50-szeresét elbírja bakkfitty. Nehogy azt hidd, hogy egy faj, ami a dinók korától mái napig fennmaradt, annak köszönheti hogy még mindig a Földön él, hogy egyedei nagyobb morzsákat is elbírnak. Badarság. Egy hangyaboly igazi ereje abban mutatkozik meg, hogy csapatban dolgoznak. Hogy EGYÜTTműködnek. Ezért minél több embert vonsz be, annál nagyobb az esélye a sikernek. Nem mellesleg, bajban ismerszik meg a barát alapon, a közös munka életre szóló bajtársiasság alapja lehet. És minél többen vagytok, annál nagyobb a FUN factor (élmény, jókedv faktor) is. Szóval Team Up!

5. Ha még így sem...hát nyiss...

antökör.jpg
Egy SÖRT! Vagy bármit. Lesznek dolgok, amiket egyszerűen nem lehet/nem tudsz megoldani, még segítséggel sem. Ilyenkor bizony fölül kell kerekedni, elfogadni és élni tovább az életed. Nem biztos, hogy minden kő, amivel találkozol arra vár, hogy elmozdítsd.
Nyiss egy sört. Én a Sopronit javaslom, mert az egy pozitív sör. Keseregjen a halál. Egy életed van, leszel szíves nem végigszenvedni.
(Ezt mondjuk nem a hangyáktól tanulhatjuk el, de vicces kedvemben voltam photoshoppolás közben :D, ők nem tudom hogy csinálják.) De, ahogy a fenti képen látod: Ökör iszik magában! Ezért itt a +1 Tipp.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
+1. Ne légy Ökör!

antparty.jpg
Legyen bármekkora is a baj, állítson az Élet bármekkora feladat elé, gördítsen bármilyen akadályt utadba, soha ne feledd: Nem vagy egyedül. Vagy a család, vagy a barátok, vagy a párod, sőt akár idegenek az utcán, de mindig lesz valaki, akihez fordulhatsz segítségért. Ha úgy érzed nincs senki, hidd el: Tévedsz! Ha úgy is érzel, a jó hír, hogy tudsz változtatni. Már ha akarsz. Ehhez lehet, hogy félre kell tenni kicsit a büszkeséged. hisz gondolj bele...láttál már büszke hangyát? Nem?
Pedig már 130 millió éve élnek itt a Földön. :)

Szóval összefoglalva, ha baj van:
1. Ne misztifikáld túl!
2. Próbáld máshogy!
3. Kérj segítséget!
4. Ha nem elég, kérj még többet, együtt minden könnyebb!
5. Ha még így sem megy, nyiss egy sört!
+1. Ne légy Ökör! :)