Egy órája ülök a gépnél és egyszerűen nincs hangulatom. Mármint úgy értem egy órája pörgetem a youtubeot, hogy találjak a hangulatomnak megfelelő zenét háttérnek, míg leveleket írkálok. Végigmentem John Mayertől kezdve a Sliknoton át a Zoránig minden, és valahogy nem. Nincs hangulatom.
Talán, mert most több vagyok mint, egyetlen hangulat.
Itt ül az egyik vállamon az öröm, a másikon a bánat.
Persze ez utóbbiról kevesen tudnak, mert minek. De azért mélyen belül ott ül bennem és nem hagy nyugton.
Októberben kezdetem az új munkahelyemen, ahol eddig még ugyan nem találkoztam olyan kihívással, amit ne tudtam volna megoldani, de sokkal jobban próbára vagyok téve, mint az előző helyemen, és ez már nagyon hiányzott. Szóval imádom amit csinálok, és akikkel csinálom. Jó fejek, húzóerőt képviselneka főnökeim, a kollégáim pedig mind-mind jó lelkű, szerethető emberek, akikkel az embernek könnyű együtt dolgozni. Ez persze az ITSH-nál (az előző munkahelyemen) is megvolt, de ott már kiégtem kicsit, a monotonitásba, és ez nem a cég, a főnökeim vagy a kollégáim hobája, hanem az enyém.
No mindegy szóval, olyan munka amit szeretek: pipa.
De kevesebb időm van a Debreceni Hősökre, ami viszont feszélyez, mert gyermekemként szeretem és egyszerűen már nem tudom olyan minőségben építeni ahogy eddig. Szóval ennek nem örülök. De nagyon jó emberek jöttek össze a Hősök égisze alatt, bízom bennük, hogy akkor is vinnék tovább a hősködés örömét, ha én meghalok.
A szüleimmel minden rendben. Ennek megint csak örülök. Sok munkánk van egymásban, hogy értsük, elfogadjuk és szeressük egymást. És minden jó irányba halad.
Az edzésre nem sok időm maradt, mert a munka és a hősök prioritást élveznek. Mindkettőben ugyanis emberek életének jobbátételére törekszem, és ez megintcsak egy olyan felemlő érzés, ami feltölt, de ennek ellenére, most már zavar a pocak. Szóval ennek nem örülök. Kezdek is vele valamit.
Magány. "Az egyiknek sikerül, a másiknak nem." Beköszöntött a hideg, ilyenkor válok mindig érzékenyebbé a témában, olyan jó lenne odabújni valakihez. De nincs kihez. Pedig lehetne, vagy lenne, de mégsincs. Le sem tudom írni, hogy mennyire bánatos vagyok az utóbbi egy hétben emiatt. De ezt persze csak a szakavatott szemek látják rajtam, nem is csoda, természtesen ez is csak akkor jön elő nálam, amikor egyedül maradok este az ágyban a gondolataimmal. Na mindegy, ezt most így kiírtam magamból, mert tegnap este már nagyon kínzott. Erre is jó ez a blog.
Itt most nincs bölcselet, tanulság, ez most csak ennyi.
Most egyszerűen minden vagyok, ami végül ugyanaz mint a semmi.