Talán ez az első Karácsonyom, amikor az égegyadta világon semmit sem kaptam, senkitől. (a kollégákkal egymásnak, kalapból kihúzós ajándékozást nem számolom)
Szomorú dolog, gondolhatod. És én is szomorú dolognak tartanám, ha másról hallanám. Hát nincs senki, aki szeretné? Hát senkinek nem jutott az eszébe, hogy legalább egy kis csokit kapjon? Azt hiszem én ezeket a  kérdéseket tenném fel magamnak.

Újraolvastam a tavalyi Karácsonyi posztomat, a (nem olyan) Boldog Karácsonyt. Az első dolog, ami eszembe jutott, hogy remélem már jobban írok, mint akkor. :) A második pedig az hogy eltelt egy év, és megint csak itt ülök a gép előtt Karácsonykor, s olyan egyedül érzem magam, mint a kisujjam. A magamfajta kapcsolatfüggők nehezen élik ezt meg. Aztán bevillan: már elég régen vagyok szingli ahhoz, hogy fittyet hányjak az egészre. (Na persze! :)) Mindegy, úgy vagyok vele, mint bárki, én is megérdemlek egy lányt, akinek én lehetek majd a legnagyobb karácsonyi ajándék, amíg meg nincs, teszem a dolgom, közösséget építek, teszek egy kis jót, inspirálok. Ezt szeretem, ezt élvezem. Ez tesz boldoggá.

 

Ha közhely, ha nem...adni akkor is csodás dolog.

Aztán mosolyogva belegondolok, hogy tényleg: nem kaptam semmit. Semmit, de semmit, érted? A családon belül megbeszéltük, hogy közös ajándék lesz Anyukámnak az elektromos sütő, amivel csodaszép mézeseket süthet, s ezzel meg is oldottuk nagyjából az ajándékozást. Családon kívülről meg nem nagyon szoktam kapni, szóval nem is vártam. Mindegy is. Az én karácsonyom most kicsit a szüleimről szól és a munkáról. 
Van ez így.
Kell az ilyen is, s azért írok erről, hogy majd ha már X-edik Karácsonyomat töltöm a kedvesemmel, akkor ezt visszaolvasva igenis gondolkodjak el, és emlékezzek vissza, milyen volt nélküle, és bizony embereljem meg magam, húzzam magamhoz, öleljem, mint ahogy először tettem, és jusson eszembe, milyen szerencsés is vagyok, hogy Ő van nekem.
Azt már megtanultam, hogy az ember könnyen hozzászokik a jóhoz, természetesnek veszi, majd ráun. Nem úgy, ha az ember megtanul őszintén hálát adni azért, amilye van. És ehhez meg kell tapasztalnunk a rosszat, látnunk kell milyen a másik oldal, érezni amikor fáj, s valahogy elérni, hogy később emlékezzünk rá. Ezért írok erről most.

Na és most tessék abbahagyni a sajnálatot. :)

:)

Nem azé' koptatom a billentyűket, mert olyan siralmas lett volna a Karácsonyom. Sőt. Az az igazság, hogy én annyira nem is szeretek kapni ajándékokat. Mindenem megvan ugyanis, ami a boldogsághoz kell. Ebben a világban nincs nagyobb ajándék, mint az igaz emberek, s az időtálló értékes kapcsolatok és a figyelem. S úgy érzem, ebből nekem mindből kijutott. Mindemellett, úgy néz ki, minél inkább telnek az évek, annál jobban szeretek adni. De tényleg. Amikor adni tudsz, az azt jelenti, hogy gazdag vagy. És nyilván nem arra gondolok, hogy tele vagy-e lével, vagy sem. Nem kell nagy ajándékokra gondolni, én a különleges, kreatív és/vagy a figyelmes/hasznos ajándékok híve vagyok, s ezek nagy része nem igényel vastag pénztárcát. Én például biztosan nagyon tudtam volna örülni egy radírtortának, mert azt szeretem. Nem tudtam volna viszont örülni egy drága nyakláncnak. Aki ilyet venne nekem egyértelműen nem ismer ugyanis, s az ajándéka nem Nekem szól, hanem Róla. De hála az égnek nem kaptam nyakláncot. :) 

Szóval bár nem kaptam "semmit" az idei egy sokkal boldogabb Karácsony volt mint a tavalyi, mert tudtam adni. Olyanoknak, akiket szeretek. És ennél idén nem is kellett több. Szeretetnek - hála az égnek - egész évben nem vagyok híján. És ezt köszönöm!

***Frissítés: A posztot Dec. 26-án, nap közben írtam. Este azonban kaptam valamit, ráadásul valakitől, aki nagyon közel áll. Egy szavam sem lehet...de még mindig azt mondom, nem maga az ajándék volt a legkedvesebb számomra... :)