Én őszintén tudom csodálni azokat az embereket, akik mindegy milyen belső harcuk van, kifelé, a világ felé azt mutatják minden rendben. Hány és hány álarcot veszünk fel szinte minden egyes nap azért, hogy erősnek mutatkozzunk, vagy azért mert annak akarunk látszani, vagy azért mert egyszerűen mert nem akarjuk, hogy lépten-nyomon azt kérdezzék tőlünk: Mi a baj?
Elegünk van a munkából, a fizetnivalókból nem bízunk magunkban, de másokban sem, félünk, mert minden olyan bizonytalan, s közben egyre kisebbnek érezzük magunkat. Egyedül érezzük magunkat, és már nem is merünk senkinek megnyílni. Nincs kinek elmondani a bajainkat, csak emésztgetjük őket magunkban, magányosan. Így fogyunk el, szépen lassan, így lép a valódi énünk helyébe egy elgyengült betegeskedő figura.
Aki ismer engem, egy vidám, sokat mosolygó srácként ismer. Olyannak, akinek semmi gondja nem lehet. Zenélget - tuti odáig vannak érte a csajok, jól el van, jó munkahelye van, szereti a családja stb-stb. A valóság azonban picit komorabb, és a háttérben húzódó dolgokról csak kevesen tudnak. Az én életem jó pár éve nagyon nehéz, rémálomszerű.
Öröm az ürömben, hogy sokat csiszolódtam, sokat tapasztaltam, s bár még csak 27 éves vagyok igen sok próbát ki kellett már állnom. Egy életre megtanultam mit jelent a lemondás szó. Egy életre megtanultam mit jelent az elengedni szó. Megtanultam, hogy milyen amikor olyanban csalódsz, akiért azelőtt az életed adtad volna. Láttam embereket idegileg teljesen összeroppanni, láttam, ahogy egy élet munkája a semmibe vész. Találkoztam sok hazugsággal és hazug emberrel. Fájt már annyi minden, ahogy Neked, Neki meg Neki és Neki is.
Az élet ilyen. Gyönyörű, de könyörtelen.
Most itt ülök a gép előtt és tombolok, bár nem szoktam. Gondoltam kiírom magamból. Még nincs egy hete, hogy az egyik volt gimnáziumi osztálytársam meghalt. Csak úgy a semmiből. Elütötte egy vonat. Nem tudtam elbúcsúzni tőle, s már nem is fogok. Mái napig hallom, ahogy fizika órán Éber Miska bácsi a maga furcsa beszédével, kicsit nevetve lefalábbúzza Őt, vagy ahogy Ő azt mondja "Hettig Pista töttörő". Nehéz felfogni. Furcsa dolog ez a gyász. Az ember nem engedheti meg magának, hogy félretegye a hétköznapi feladatait, az egyik pillanatban még dolgozok valamin, a másik pillanatban Jocival nevetek valami hülyeségen, aztán hirtelen megüt. Nándi nincs többé. Közben az egyetlen lány, aki mellett képes vagyok megnyugodni, aki teljesen kikapcsol, mással van. A sok plusz feladat amit azért vállaltam, hogy előbbre lendítsek egy pár számomra fontos ügyet és ideát közben terhel, húzza a vállam, még ezt is csináld meg, még azt is, neki írj vissza, erre nagyon figyelj. És amikor épp van 5 szabad percem, akkor eszembe jut, hogy meghalt. De gyászolni nincs idő, mert már jön a következő feladat, nem hagyhatom cserben a többieket. Megyek hát, űzöm, csinálom, amíg bírom. De elrejteni nem lehet, hogy mennyi minden fáj most. Most ma este nagyon rossz, pedig egész nap pörgés volt, imádtam, de most félretettem mindent, ezt ki kellett írnom magamból. Mindegy is. Ez most egy ilyen poszt. Lehet megint ki se teszem, mint az utóbbi 15-öt. Nem kell engem sajnálni. Egyszer minden jobb lesz, megdolgozom érte, megküzdök érte. Mást se csinálok már 5 éve, csak küzdök, harcolok, sokszor úgy érzem térden csúszva is, a hidegben fázva a kurva vékony kabátomban. De menni kell tovább és megyek is, csak ne lenne ilyen betyár kemény, és ne tartana már ilyen hosszú ideje...most a semmi közepén lebegek, úgy érzem nem tartozom sehova, nem tartozok senkihez. És ez ma este egy ijesztő gondolat. Talán a fáradtság, talán ez a sok impulzus ami hirtelen ért, talán a vágyaim, amik most elérhetetlennek tűnnek, pedig nem nagy dolgok, vagy talán a gyász, de mind közül az, hogy nincs itt, akihez bújva elfelejtenék minden gondot egy kicsit...
